Láttam mi van a Hargita túloldalán! Menjek vagy maradjak? Utolsó felvonás (III.rész).

Updated: Jul 14, 2021

A második részben (ha lemaradtál, itt elolvashatod) a két tipikus francia, a koldus és a focihuligán mámoros, párizsi éjjszakai képével búcsúztam és azt ígértem, hogy ebben a részben lerántom a leplet arról, hogy hogyan döntöttem ebben a dilemmámban.

"Szóval az a helyzet, hogy úgy döntöttem, hogy Kínába költözök családostól, mindenestől, székely kalapos, nagy bajszú shaolin szerzetes leszek! Megkegyelmezek, a kutyámat nem viszem magammal, eszek majd helyette kígyót! Na!"

Remélem nem vetted komolyan! Az elvándorlás kérdése emberi sorsokról, életekről, álmokról, egyesek számára mindenről (is) szól, ezért nem lehet csak így, bunkó módjára levágni az asztalra, hogy: na tessék, úgy döntöttem ahogy és tedd ahova akarod a véleményemet!

Az olyan lenne, mint tusnádi medve a kürtöskalácsosnál. Tudom, eredetileg a kínai példa úgy van, hogy elefánt a porcelánboltban, de ez a helyi példa nekem kicsit jobban tetszik! Abban megegyezhetünk, hogy a tusnádi medve sem sok rendet hagyott maga után, úgyhogy csak szerre, szépen, lassan...


Sok kényes kérdés van, amire választ kell adnom. Elsősorban magamnak - igen, erre mindjárt rátérek, hogy magamnak miért is -, de közben azt is tudom, hogy ugyanezek a kérdések nem csak számomra, de mások számára is kényesek.

Előrebocsátom tehát: lehet, hogy ez most egy többek számára is kényelmetlen iromány lesz! Igyekszem majd a lehető legkevésbé tusnádi medve módjára viselkedni, de ezt csak addig teszem, amíg azt érzem, hogy a gondolatom meg tud maradni a maga nyers igazságában.

Szeretnélek továbbá arra kérni, hogy ha olvasás közben valahol majd úgy érzitek, hogy bántó néhány dolog, akkor gondoljatok arra: én nem valamiféle külső szemlélőként beszélek a dologról, nem a kispadról kiabálok be az elvándorlás körüli mérkőzésekbe. Az új olvasók kedvéért összefoglalom itt röviden mégegyszer, amit már az előző részekben említettem:


13 éves voltam, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy jóapám külföldre utazik dolgozni. Akkor szembesültem azzal - habár még teljességében csak 15 évre rá értettem meg -, hogy valószínüleg a gyermekkorom és pejhedző fiatalságom hátralevő részében, csupán évente 3-4 alkalommal, alkalmanként 1-2, néha 3-4 hét erejéig fogok találkozni és együtt lenni apámmal, akit szeretek. Ez idő alatt megtapasztaltam gyermekként azt az űrt, amit az elvándorolt apa hiánya keltett, és megtapasztaltam azt is, ahogyan édesanyám, roppant erős nő létére, rendületlenül kitart és pótolni próbálja azt, amit szinte lehetetlen, amit csak egy férfi tud igazán. Aztán láttam elmenni a testvéremet is. Ő vitte magával az egész családot, pereputtyot, még a kutyákat se hagyta itthon. Már több mint két éve nem jártak haza. Nem is tudom hazajönnek-e valaha végleg, vagy csak látogatóba találkozunk már.

Azután, hogy apám elment, "hirtelen elröppent" 18 év, én pedig 31 évesen, kétgyermekes családapaként azon találtam magam, hogy úgy döntöttem, hogy kimegyek apámhoz Franciaországba egy év erejéig dolgozni. Így már nem csak azt tapasztaltam meg, milyen amikor "elhagynak" a megélhetésért, hanem azt is, hogy milyen, amikor én "hagyom el" a családomat, a gyönyörű feleségemet, a másfél éves fiamat, a három és fél éves lányomat és persze édesanyámat is.


Szóval ha netán majd úgy érzed, hogy kicsit számodra bántóan beszélek, akkor gondolj arra, hogy én is nyakig ülök a sztoriban. Mindezek ellenére mégis azért merek őszintén beszélni, mert tudom, hogy a kölcsönös tisztelet talaján állva meg tudjuk érteni, ha valaki másképp gondolkodik és mert mindaz, amit mondok, azt nem valaki vagy valami ellen mondom, hanem valamiért és valakiért. Teérted, értem. Őszintén mondom, szeretet van bennem, amikor ezeket írom.


Tényleg menni akartam?

Szóval kezdjük az elején! Lehet, hogy kiábrándító lesz, amit most mondani fogok: már az első rész írásakor tudtam, hogy mikor jövök haza! Sajnálom, ha csalódást okoztam, mindjárt elmagyarázom.

Hogy őszinte legyek, soha sem gondoltam komolyan, hogy valaha is végérvényesen külföldön fogok dolgozni és élni. Sokminden vezetett oda, hogy egyáltalán arra a döntésre adtam a fejem, hogy egyetlen év erejéig mégis ezt fogom tenni. Az okok többnyire személyesek, de elsősorban -hát ki gondolta volna - anyagi természetűek. Tény, hogy amit otthon az ember 4-5 év alatt megspórol, azt külföldön 1-2 év alatt is félreteheti, ha ügyes. De volt még valami. Hazudnék, ha elhallgatnám, hogy az elmúlt évek, köztük 2020-as év eseményeiből is fakadóan egyfajta csalódás is motiválta a döntésemet, amelyet itt most nem kívánok részletezni.

Ez a csalódás a Franciaországban történő utazásom motivációjának kb. 40%-át tehette ki, a maradék 60%-ot kitevő egyéb személyes okok mellett. Ez pedig felvetett bennem néhány kérdést, amelyekre mindaddig azt hittem, hogy ha álmomból is költenek fel, tudom majd a választ.

Mindazidáig rendületlenül eltökélt voltam abban, hogy én a szülöföldemen szeretném leélni az életemet, itt szeretnék boldogulni és építeni a jövőt, ahogy az előbb is írtam, fel sem merült bennem, hogy végleg elhagyjam Csíkszeredát.

Emlékszem, egy reggel belegondoltam abba, hogy ha én most egy mérleg két oldalán hidegvérrel felsorakoztatnám az érveimet a menjek vagy maradjak kérdésében, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a mérleg nyelve a maradjak irányába billenne el.

De akkor mégis miért érzem odabent olyan erősen ezt a kötődést? Magamat mindig is egy racionálisan gondolkodni képes embernek tekintettem, így hát megdöbbentett a tény, hogy nem tudok jelenleg elég érvet felsorakoztatni úgy, hogy azok minden kétséget kizáróan igazolják azt, hogy amit érzek, az helyes és logikus is. Mert már nem csak egyénként gondolkodom, hanem felelősséggel tartozom a gyermekeim és a családom iránt is, ez pedig változtat a helyzeten. Számomra a család boldogulása az első és a lépéseimet ehhez igazítva kell megterveznem, de mindezek ellenére továbbra is ott van az a rendkívül erős kötődés, ami valahogy sehogy sem akar igazodni ahhoz, amit az eszem diktál.

Szóval feltettem magamnak a kérdést: lehet, hogy egyszerűen csak azért ragaszkodom ennyire ehhez a ködös, hideg medencéhez, mert még nem láttam, mi van a "Hargita túlodalán"?

De tényleg, egyáltalán hogyan is dönthetnék jól ebben a kérdésben, ha még nem tapasztaltam közvetlenül, hogy tulajdonképpen miről mondok le, amikor azt mondom, hogy maradok? Szóval kinyitottam ezt a szelencét, úgy döntöttem hagyom magam meggyőzni, visszavonulok valamiféle semleges esküdtszék poziciójába, mert őszintén látni akartam, hogy valóban helyes-e az, hogy kötöm én az ebet a karóhoz. Látni akartam, tapasztalni azt a híres nyugati világot. Így alakult tehát az, hogy ha vegyes érzésekkel is, de elindultam egy évre. Kiváló alkalom volt a kételyeim megválaszolására. Tehát mentem is, meg nem is, tudtam, hogy mikor jövök haza, de mindig ott volt a lehetőség, hogy egyszer meggondolom magam.

- Egy év! - ismételgettem, de közben gyomoridegem volt. Közben valahol erőssen tartottam attól, hogy egyszercsak hirtelen felgyülnek az érvek a túloldalon és a mérleg nyelvét mégis a külföldi élet irányába billentik. Szóval, ha az a kérdés, hogy valóban végleg menni akartam-e, akkor a válasz az, hogy nem, de ugyanakkor abban sem voltam biztos, hogy ez a helyes lépés. Egy dolgoba voltam biztos: jól akartam dönteni.


Vívódás

Egy éve vagyok Franciaországban és sikerült megtapasztalnom, milyen érzés úgy dolgozni, hogy a becsületesen elvégzett munkáért járó fizettség elég ahhoz, hogy üsse a szélle a hosszát. Láttam, hogy ez az érzés micsoda nyugodtsághoz tud vezetni, láttam ezt a nyugodtságot az embereken és éreztem a kiegyensúlyozottságot a mindennapjaikban. Éreztem, hogy milyen az, amikor nem ül a megélhetés kételyeivel telipakolt hátizsák a nyakunkon és csak egyszerűen élünk. Amikor gyermekeimre gondoltam, láttam azt, hogy idekint családként sokkal több esélyünk marad egy-egy nyugodt hétvégére, mint az otthoni megélhetés utáni rohanásban. Ezek után pedig kétségkívül letisztult bennem, hogy az egész menjek vagy maradjak kérdése tulajdonképpen az anyagiak köré csoportosul és ha én csupán az anyagiak alapján akarom meghozni a döntésemet, akkor szembe kell néznem a tényel, hogy nincs itthon maradásom.

És mindezek ellenére mégsem sikerült meggyőznöm magam!

Mert volt valami, ami több az anyagiaknál, csak még nem értettem, hogy mi az. Szóval újabb kérdéseket tettem fel magamnak:

- Végsősoron mégis miért mennék el végleg itthonról? A pénzért? Az anyagiakért? Tényleg minden az anyagiakról szól?! Akárcsak a kedvenc repperem, Subb Bass Monster is megénekelte a Forró ropogós pénz c. dalában:

"A pénz nem minden és még csak nem is elég

A mai világban sajnos a legfontosabb kellék

Kell még!, mondod, hiszen valami késztet

De soha meg nem szűnik ez a hiányérzet

Ha pénzed van jól élsz, ha nincs akkor szarul

A hurok meg egyre csak a nyakadra szorul

Bárhogy is próbálod, pénz nélkül nem megy

Higyj nekem tesó, muszáj, hogy engedj.

Gondolkozz, miből vesz az éhes ember kenyeret,

Miből fog majd élni az unokád, a gyereked

Nézz körül, mit adnak ingyen?-SEMMIT,

Akkor ne mondd, hogy a pénz nem minden."

Ha őszintén magamba nézek feltárul előttem az az igazság, hogy én sem tagadhatom le, hogy törekszem egyfajta anyagi biztonságra és igen, szeretném, hogy lehetőleg előbb vagy utóbb minél több pénzem legyen, szerintem ezzel nem vagyok egyedül. De a művészúr arról nem rappel, hogy biza a pénznek is ára van, pedig tudják az még sokan mások is. Itt most nem beszélek arról, amit a közgazdászok mondanak, hogy a pénz önmagában valójában értéktelen és alapjába véve az ad neki értéket, hogy az emberek értékesnek gondolják, de arról a stresszről sem beszélek, amit egyes vállalkozók a vagyonuk megtartásáért felvállalnak, nem beszélek arról a hihetetlen erőbefektetésről és rengeteg áldozatról, ami a pénz felhalmozásához szükséges vagy arról, hogy hányan veszik el a saját életüket, mert attól félnek, hogy miután a pénzt elveszítették, nem fognak tudni mit kezdeni az életükkel, csak maradok az én esetemnél. Esetemben ugyanis ha úgy döntök, hogy megyek, hogy jó pénzt keressek, akkor annak is következménye, ára van. Nézzük csak: itt kell hagynom mindent és mindenkit magam mögött. Ha csak egy időre, akkor anyira, ha végleg, akkor végleg. Otthon hagyom a barátaimat, a szüleimet, a kedvenc cukrászdámat, kávézómat, kocsmámat, a komámat, a Hargita látványát, a csíkiakat, a székelyeket, a csiksomlyói búcsút, a Csíki sört, a házi kenyeret, a tepertyűt, hagymát, szalonnát, a SportKlubbot, az FK Csíkszeredát, de még azokat a bizonyos medvéket is. Mindent, amit eddig szerettem, egyedinek gondoltam és amihez kötődtem (mondjuk a medve esetében általában úgy van, hogy ő "köt" magához. Ismerős a vicc? - Apaaa, fogtam egy medvét! - Hozd ide fiam! - Háde nem enged el!..). És mindemellett vállalnom kell egy idegen világ és társadalom kockázatát. Mindent, amit eddig gondoltam arról, hogy hogyan kell élni, a szokások, amelyeket kialakítottam egyszerűen kockára teszem és vállalom, hogy valószínüleg az új életemben ezek is megfognak változni, kiváltképp ha nem tervezek soha hazajönni. Egyszerűen nem tudok elmenni a kérdés mellett, hogy mégis mi az, ami ennyit megér? Vagy egytáltalán ez mennyit ér? Tegyük mérlegre ezt az árat és amit odakint megkeresek. A Csíki sör 3-5 lej, a disznónak 9-12 lej kilója élősújban, ezek mérhetőek. De a többi?

Mennyit ér pénzben egy barátság, egy szülő közelsége, egy látvány, amelyhez ragaszkodom? Mennyit ér az otthon érzése?1500-2000 eurót havonta? Netán 3000-et?

Mindenki jogosult megszabni a saját árfolyamát, számomra azonban vannak dolgok, amelyek megfizethetetlenek, így hát szembe kell nézni azzal is, hogy a nyugati kereset számomra nemtud mindent pótolni. Szóval van még valami, amit az anyagiak mellett ez a nyugat nyújtani képes?

- Ó! Odakint annyira másképpen gondolkodnak az emberek. Lehet, hogy még jobb barátságokat kötsz majd. Odakint rengeteg a felvilágosult ember, nem ilyen szemellenzősek, mint itthon - hallottam már többször is...

A helyzet az, hogy az elmúlt egy évben azt tapasztaltam, hogy az emberek itt valóban másak, az biztos, de hogy ez az otthoni állapotokhoz képest számomra jobbat jelentene, arról már nem vagyok meggyőződve. Hogy mit érthetnek egyesek a felvilágosult nyugati ember alatt, azt még így egy évnyi franciaországi tartozkodás után nem teljesen értem. Jóapám ezzel ugyanígy van, csak ő 13 éve van idekint...

Az idekinti felvilágosultság helyett én inkább ismerősen egyszerű embereket látok, egyszerű embereket és egy általuk alkotott számomra totálisan más értékrenddel rendelkező társadalmat. A felvilágosultság fogalma itt ugyanis lassan egybeforrt az újra való nyitottság radikális megközleítésével: lassan már minden jó, ami új, ami pedig régi, az elavult, arra már nincsen nagy szükség, idejét múlt, a jelen korban értelmezhetetlen, jó lesz a múzeumba. Az utóbbi években ez a fajta attitűd annyira elterjed, hogy lassan már nem tűr meg maga mellett mást. Bárki, aki alapvető, "régi" értékek mentén próbál érvelni, meghatározni önmgaát és élni az maradi, hacsak nem egyenesen ellenség. Ha valaki tehát nem ugyanúgy nyitott, mint ez a "felvilágosult társadalom", akkor az egyenesen káros és veszélyes, ezért kizárja magából a másképpen gondolkodó egyént és érezhetően alsóbbrendűnek tekinti azt. Tudja ezt mindenki, aki kint dolgozik, az "étranger" (külföldi) az mindig étranger marad, kiváltképpen ha keleteurópai, de így van ez Angliában, Németországban vagy éppen a svédeknél is. Ez pedig teljesen szembe megy azzal, amit én gondolok a felvilágosult gonolkodásról. Számomra az nem a felvilágosultság jele, hogy valamely idegen nemzet szülöttjét alábbvalónak gondoljuk, mint saját magunkat. Számomra az nem a felvilágosultság jele, hogy nem tűrjük meg a miénkkel meg nem egyező álláspontot képviselő egyén szavait.

Számomra ugyanis a felvilágosultság jele az, ha az egyén képes a kölcsönös tisztelet talaján állva elfogadni azt, ahogyan embertársa gondolkodik a világról, még akkor is, ha az szöges ellentétben áll azzal, ahogyan ezt ő maga teszi, továbbá ebből a megfontolásból és ezzel párhuzamosan úgy viszonyul és úgy cselekszik másokkal, ahogyan azt ő is szeretné, hogy mások cselekedjenek vele.

Ennek a fajta felvilágosultságnak és modernitásnak kevés nyomát látom itt nyugaton.

Na de van nekem több Amerikában élő ismerősöm is. Van aki közülük épp hazavágyik és mit ad Isten, pont az emberek és a "felvilágosult" társadalom miatt. Kicsit elege kezdett lenni, hogy a demokráciák demokráciájának szülőhazájában, halomra lövik egymást az emberek ilyen-olyan okok miatt. Kicsit elege lett abból a züllött világból, amely folyamatosan egyre nagyobb méreteket kezdett ölteni a "nyitott, nyugodt nyugaton", de ne menjünk el Amerikáig, maradjunk csak Párizsban, ahol én is voltam: ki merem mondani, hogy én abban a kulturális környezetben egyszerűen képtelen volnék élni. Leírtam már a második részben a Párizshoz fűződő élményeimet, ha lemaradtál itt elolvashatod.

Saját tapasztalataim alapján Párizsról is nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy a turisztikailag világszenzációnak számító műemlékek közvetlen környezetét leszámítva az egész metropolisz egy nagy gettó. És itt nem az épületek állagára gondolok...

A hétköznapi rutinszerű bombariadókról már nem is beszélek. Leírtam már többször is.

- 17 éve itt lakom Balázs. Ez már rég nem az, mint ami akkor volt... - mondja egy ismerősöm, aki Nantes-ban lakik és 17-év után a hazautazást fontolgatja.

Azt a társadalmi felvilágosultság amit itt látok, ahhoz tudom hasonlítani mint amilyen egy fékevesztett, elszabadult elektromos feszültség hatására egyre fényesebben izzó a villanykörte: "felvilágosultságában" addig ízzik, hogy már egyszerűen elvakítja sokak józan ítélőképességét. Ez az út pedig számomra járhatatlan, mert egy olyen izzó előbb utóbb elrobban és jön a sötétség.
Sokan látják már ezt a sötétséget, ezért lassan veszik a batyujukat és indulnak haza. Ez is igaz. Jelenleg ez történik, egyre többen térnek haza!

De fordítsuk meg ezt az emberi környezet dolgát 180 fokkal, fordítsunk egy kicsit tükröt is magunkkal szembe és tekintsünk a probléma irányába egy másik oldalról, amely habár kisebb mértékben, de szintén sokaknak okot ad az elvándorlásra. Tényleg ennyire szemellenzősek vagyunk itthon? Vagy miről is van szó?

- Az emberek miatt mentem el Balázs! - mondta több ismerősöm is.

Azt hiszem ez az a helyzet, amihez a legkevesebbet tudok hozzátenni, ez az a helyzet, amire úgy érzem nincs sok minden, amit mondani lehet. Azért mondom, hogy nem sokat lehet tenni, mert tudatában vagyok és hiszem is azt, hogy az embereket nem lehet megváltoztani. Az emberek csak saját magukat tudják megváltoztatni.

Megváltoznak, ha akarnak, de suppogtathattjuk, bunkósbottal is verhetjük, nem adják könnyen be a derekukat, kiváltképp ha egy csíki, ködben és hidegben edzett, önmagát himnuszában is kősziklaként megéneklő Székely fajtáról beszélünk...

- Igen, elhagyom a várost, elhagyom, ha nem fogad magával... - mondja Pataki Attila az "Elhagyom a várost" címü dal végén. Ha te sem találod a helyed a közösségben és senki sem érti azokat a színeket, amelyekben te a világot létezni látod, ha senki sem gondolkodik úgy, mint te és ez számodra elviselhetetlen, akkor nem sok választásod marad és reményed sem sok lehet affelől, hogy majd a környezeted majd hozzád alakul. Hogy mondhatnám azt, hogy nem jogos az a döntésed, hogy elmész, ha a te valóságod ilyen? Nem mondhatom, nincs jogom itélkezni efölött.

Ismertem egy székelyföldi embert, aki azért hagyta itt a szülőföldjét, mert kénytelen volt azt megélni, hogy őt itthon sokan nem fogadják el, amiért ő a hozzá azonos nemű emberekhez vonzódik. Elment hát egy nyugati városba, ahol elfogadóbb környezetre talált és ahol megnyílhatott anélkül, hogy megbélyegezzék. Most boldog, legalábbis innen nézve annak tűnik. Hogy mondhatnám azt, hogy nem jogos, ha valaki azt a közeget keresi, amelyik őt könyebben befogadja, amelyikben kényelmesebben tud élni?

Egyszer azon is gondolkoztam, hogy Ambrus Attila, a híres viszkis, miért nem jött haza? Csak találgatni merek, hogy azért, mert itthon talán őt nem annyira megérteni, mint inkább bírálni akarják... Szóval egyszerűen van, hogy emberek fogják magukat, batyut vesznek a hátukra és mennek, csak azért, mert arra számítanak, hogy máshol majd jobban elfogadják őket és van az úgy, hogy a számításaik egyszerűen beválnak. Őszintén szólva engem ez a dolog igazán nem is zavar. Úgy gondolom, hogy ez mindenkinek a maga döntése.


Visszatérve nyugatra: őszintén szólva én furcsállom azt, hogy ilyenné vált ez a legendás európai város és ez a nyugati ország. Azt mondják, Londonban is hasonló a helyzet. Habár vitázhatunk arról, hogy hát de vidéken más, nem olyan, mint a főváros, számomra mégsem annyira különválasztható: egy főváros megmutatja azt, hogy kik élnek az országban.

Azon is elgondolkodom néha, hogy mi ennek az oka. Vajon ez a változás, ez feneketlen felvilágosultság valamiféle nagyvárosi következmény? Tényleg a fejlődés, a globalizáció hozza magával automatikusan és elkerülhetetlenül, ha akarjuk, ha nem? Előbb vagy utóbb, de mindenki erre a sorsra jut? Nagyon remélem, hogy nem, mert ha egy pillanatra a gondolataimat hazavezérelem és lelki szemeim előtt újból a kis városom forgatagában találom magam, megrémít a gondolat, hogy az elkerülhetetlenségből fakadóan minden amit mi otthon eddig értékekként definiáltunk vesztésre kárhoztatott. Mert ha már nem lesz otthon az, ami most van, azok az emberek, azok a szokások, akkor hová fogunk majd hazamenni mi, "kelet európai migránsok"?

- Hová, hová? Miféle idióta kérdés ez? Hát Csíkszeredába - hangzik a válasz.

Igen, igen, de mi lesz ott? Ott lesz-e még a hon érzése, vagy az otthonból csak az ott marad?

- Háde`ott van a családod, meg a komád. Mi kell még? Nem azt mondtad, hogy ez az otthon, ez a minden?

De azt mondtam, azonban Párizs ráébresztett, hogy az otthon ennél sokkal több. Az otthon nem csupán az anyagiak, de nem is csak Csíkszereda, hanem a csíkszeredaiak, az emberek a szokásaik, a hibáik, a kultúra, a hagyomány, a környezet, a fenyvesek és a házikenyér illata, a mindennapi élet nehézségei, a vele járó küzdelmek és a remény, hogy a holnap majd jobb lesz.
Ez minden?
Ez minden.
Számomra.
És ahol ez a minden van, számomra ott lesz a hon.

Egy reggel, amikor meredten néztem a hotelből a montparnasse forgatagát és közben zakatoltak a gondolataim, eszembe jutott az előző heti bombariadó és azok a mindennapi párizsi tapasztalatok, amikor állig felfegyverzett katonák állnak békésen sorban a McDonalds előtt, eszembe jutott Ahmed, Ali, Ben, Carlos és a különböző megszokhatatlan szokásaik, és egyre inkább azt éreztem, hogy számomra itt nem sok van "a mindenből." Közben azt is megértettem, hogy az emberi környezet problémája az elvándorlás kérdésében már rég nem valamiféle székelyföldi vagy kelet-európai unikum. Nem csak ránk jellemző és nem úgy van az, hogy az emberek kizárólag csak a beszűkült látású kelet-európai társadalmak elöl menkülnek a "nyitott, nyugodt nyugatra", mert ott aztán hejj de felvilágosultak, kulturáltak az emberek. Ugyanakkor azt sem mondom, hogy itthon ne lenne néha probléma a modern gondolkodással való egészséges lépéstartás...

Csak azt mondom, hogy az emberi tényező, a társadalmi környezet az nyugaton és keleten egyaránt ugyanolyan problémaforrás, az emigrációra okot adó tényező lehet sokak számára.

Ha tehát én egy elviselhetőbb vidéki franciaországi településre emigrálok és megfiztem ezt a robosztus árat abban a reményben, hogy egy nyugodtabb, kulturáltabb környezetre találok, cserébe milyen garanciákat kapok majd arra, hogy ez az elkövetekző 15-30 vagy akár 50 évben továbbra is így lesz? De mi a garancia arra, hogy a gyermekeim számára is egy nyugodtabb és kulturáltabb környezet áll majd a rendelkezésre?

Ez az igazán jó kérdés szerintem: hol a garancia? Mert egyelőre úgy tűnik, hogy belátható ideig a pozitív anyagi feltételek azok, amelyekben átlagemberekként nyugaton biztosak lehetünk. Egyéb nem sok... És ez is csak egy ideig... Mert ebben is, most komolyan, hol a garancia?

A döntés

Szóval maradhatok és választom a kockázatot, az anyagiakat, a megélhetést, hozom az egész pereputtyot és megélünk.

Vagy választhatom azt, hogy hazamegyek és folytatom, ahol abbahagytam. Együtt a nagy családdal, nagymamával, nagytatával, a mindennapi csíkszeredai forgataggal, a küzdelmeikkel, a fájdalmaikkal, kitartva, törve, harcolva.

És ekkor történt, hogy összeállt végre előttem a kép. A felismerés, hogy választhatok, gombócot varázsolt a torkomba és egy tusnádi medve "finomságával" rámrontva egy félelmetes és fájdalmas igazságot kezdett kirajzolni előttem. Még a szőr is felállt a hátamon, de úgy, hogy ez a sokat emlegetett tusnádi medve is megirigyelné.


Nem valamiféle kényszer ez, hiába magyarázzuk jobbról balról, hogy mennünk kellett, vagy nem kellett, hiába mondjuk, hogy van mire hazajönni vagy nincs mire. Mást okolni, más eseményeket, környezetet, gazdaságot, embereket tenni felelőssé, mintha mi magunk nem is lennénk felelősek, csupán a körülmények hozták úgy, hogy mennünk kellett egyszerűen helytelen. Bocsássatok meg nekem, hogy ezt mondom de ez kifogás. Nem a kényszer űz el itthonról, de nem is az fog hazahívni. Nem az árral sodródunk, nem valamiféle kényszerítő tényező munkálkodik a háttérben, ami majd evezők nélküli csónak mondjára erre vagy arra sodor az életben. Nem! Mi vagyunk, akik a döntést meghozzuk és nem a körülmények. Éppen ezért nincs olyan, hogy jó döntés vagy rossz döntés, csak a döntés van. Meg kell végre értenünk, hogy mi döntünk, hogy mi vagyunk a felelősek a gondolatainkért, a cselekedeteinkért és a saját valóságunkért, ezért nem mutogathatunk másra, hogy ez, vagy az a hibás, hogy a pénz és az anyagiak, az ország és a gazdaság, az emberek, a kultúra vagy a közösség.

Mert amiről valójában döntünk az az, hogy hagyjuk-e, hogy a környezetünk határozza meg az életünket vagy mi magunk változtatjuk meg a környezetünket, olyanná alakítva azt, ahogyan a mi életfelfogásunk diktálja?

Vagy mondom másképpen: megélni vagy élni akarunk? Igen, tudom, vannak akik számára az "igazi" élet ott kezdődik, ahol a művészúr is mondta, hogy:


...Kaja, pia, jó kis zene, meg a csajok,

Ez a legjobb gyógyír és múlnak a bajok...


A helyzet az, hogy nem mindenki osztozik ebben. Vannak olyanok, akik szerint az igazi élet nem éppen itt, hanem inkább valahol ott kezdődik, hogy:


Ha meg akarod változtatni a világot kezd azzal, hogy megveted az ágyadat! Mert ha megveted minden reggel az ágyadat, elvégzed a nap első feladatát, talán egy leheletnyi büszkeség érzéssel is eltölt és bátorít majd arra, hogy egy újabb feladatot végezz el, majd egy újabbat és megint egy újabbat. A nap végére pedig ez az egy elvégzett feladat, számtalan elvégzett feladattá tornyosul majd. Ha megveted az ágyadat, ugyanakkor azt is megerősíti majd benned, hogy az apró dolgok az életben számítanak, hiszen aki nem tudja elvégezni a kis dolgokat rendesen az sohasem lesz képes elvégezni a nagy dolgokat rendesen. Ha netán pedig rettenetes napod volt és förtelmes állapotban érsz haza, egy vetett ágy fog majd várni rád. Egy ágy amelyet te vetettél meg. És ez a vetett ágy reményt ad majd arra, hogy a holnap talán jobb lesz. - William McRaven


Mert az élet, mint a ying és a yang, a jó és a rossz egyensúlyára épül. Ugyanolyan nehéz, mint amennyire néha könnyű és mindenkire törvényszerűen pontosan akkora keresztet ad, amekkorát elviselni képes. Mi pedig, habár dönthetünk arról, hogy viseljük vagy letesszük ezt a keresztet, de nem bújhatunk ki a felelősség alól. Az alól a felelősség alól, hogy a döntésünknek meg kell fizetnünk az árát és mindkét döntésnek megvan az ára. Aki pedig úgy dönt, hogy fizet, annak bátornak kell lennie, nagyon bátornak.

Az élet, mint egy gyümölcsös tál, választunk belőle olyant, ami nekünk ízlik. Fogjuk és mérlegre tesszük őket, a saját értékeink alapján épített mérlegre és amerre a mérleg nyelve majd billen, annak megfelelően fizetünk és arra indulunk tovább. Isten adta és elidegeníthetetlen jogunk meghozni ezt a döntést.

Ezért illesse tisztelet és megbecsülés azt is, aki elment és azt is, aki maradt. Bátrak és felelősek azok, akik döntést hoztak!

Ezért is undorodom egy ideje attól, amikor egyes politikusok arról beszélnek, hogy valamiféle mézes madzag segítségével haza kellene csalogatni, jobb belátásra kellene bírni az elvándoroltakat. Miféle idióta megközelítése ez a problémának? Jobb belátásra bírni? Tényleg hülyének nézitek ezeket az embereket? Miért arról beszélünk, hogy hogyan csalogassuk haza azokat, akik felelős döntést hoztak és elmentek ahelyett, hogy arról beszéljünk, hogy azokért, akik még itthon vannak és akik nap mint nap megfizetik az itthonmaradás árát, azokért mit tehetünk, hogy ne menjenek el? NEM MINDEGY! Megtévesztő lehet a két hozzáállás, de nem ugyanaz, a különbség hatalmas! Aki ugyanis a mézesmadzagról beszél, az az érzelmekre próbál hatni, rád, akinek hiányzik a testvére, apja, barátja, komája, aki külföldre ment, hogy add a szavazatod. Aki azonban arról beszél, hogy nekünk azon kell dolgoznunk, hogy itthon kínkeserves munkával a mi jövőről alkotott elképzelésünk köré tudjuk építeni a környezetünket, az nem az érzelmeidre próbál hatni elsősorban, hanem dolgozni akar, húzni az igát és haladni, aki pedig húzza az igát és nem csak beszél róla, az hozza majd el a változást. Azt a változást, amelyet majd látva új döntést mérlegelhetnek azok, akik elmentek.


Dönthetünk arról, hogy elvándorolunk a nyugati jólétbe, hogy majd kissé másképpen, kissé kényelmesebben élhessük majd az életünket, de gondoljunk majd arra is, hogy:

azt a bizonyos nyugati jólétet olyan döntések sorozatával építették fel egykoron, amelyekért valamikor valakik hatalmas árat fizettek. Az országot, a környezetet kínkeserves munkával és kitartással formálták az általuk alkotottt életfelfogás köré és nem fordítva. Ezek a valakik azon dolgoztak, hogy hogyan építsenek jelent és jövőt ott, ahol vannak és nem azon, hogy hogyan húzzák mások előtt a mézes madzagot. Nem a környezetük után alakultak, hanem a környezetüket alakították a saját elgondolásuk után. Nem volt garancia, ők maguk és a verejtékük vált a szebb jövő garanciájává! Csakis így épültek fel azok a társadalmak, ahova mi most a kényelmesebb élet reményében emigrálunk. A mi világunk pedig ugyanilyen áron épülhet csak fel!

Szóval végsősoron arra jöttem rá, hogy két dolgot kell a mérlegre tennem: élni akarok vagy csak megélni? Számomra az élet pedig a küzdelmet jelenti, a küzdelmet egy szebb holnapért, a családomért, egy vetett ágyért és egy jó kávéért a komámmal a kedvenc kávézómban. Megértem azt, ha másnak ez nem éppen bír ilyen jelentőséggel.

gif

Én maradok tisztelettel mindenki iránt, csak arra kérlek maradjatok ti is, akik nem ugyanígy gondolkodtok. Én nem akarok mindenkit hazacsalogatni, csak azt akarom, hogy amit a magam módján és a magam léptékében megtehetek, azt megtegyem azért, hogy aki itthon van többé ne menjen el és úgy érzem, hogy az élet izgalmaiból ennyivel megelégszem.


Láttam mi van idekint és egy évnyi árát megfizettem az ittlétemnek de a hazamenetelemnek is megfogom, mert tudom, hogy mi az, amit itt hagyok. És döntök: itt hagyom a megélhetés eme hagymázas vízióját, mert tudom, hogy számomra otthon van az élet. Hazajövök!

Befejezésképpen

Megnyugtat a gondolat, hogy volt még valaki kereken, pontosan 100 évvel ezelőtt, a magamfajtákhoz hasonlóan gondolkodott és tette ezt akkor, amikor számunkra, magyarok számára a legnagyobb világégés után lesújtott az elképzelhetetlen. Ezt az idézetet, a mester szigorú szavait egyszerűen itt hagyom, de még előtte köszönetet mondok: köszönöm és hálás vagyok, hogy velem tartottatok!


Felébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!

Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsunk vissza. De bíztassuk azt is, aki habozik; az ingadozóknak nincsen helye itt most.

Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!


Kós Károly: Kiáltó szó, 1921

537 views2 comments