Menjek vagy maradjak? I. rész

Updated: Jul 13, 2021

Dilemma. Kétségkívül egyike a legnehezebbeknek.


Otthon. Ott, hon. Szeretem ezt a szót. Ha engem kérdezel, én ott vagyok hon, ahol körül ölel a szeretet. Ahol mellettem áll a nő, ahol nadrágomat cibálja a gyermek és karnyújtásnyira van a komám. Ahol a kedvenc cukrászdámba - miután a hétfő reggeli zsivaj közepette kikérem a kávémat - a pincér a rendelés mellé odahozza az aznapi újságot is, a kávé mellé pedig frissen sült lekváros kiflicskét tesz, mert tudja, hogy így szeretem. Nem állíthatom, hogy máshol ne történhetne ez meg, hogy ne élhetnének a nagyvilágban még figyelmes pincérek és kis családok egy helyen vagy, hogy ne lenne máshol legalább olyan finom a frissen sült kifli a kávé társaságában, de egy dolgot azonban határozottan hiszek, mégpedig azt, hogy mindenhol egyedi formában léteznek ezek a dolgok. Sehol sem ugyanaz, ezért mindenhol utánozhatatlan. Akárcsak itt nálunk, az emberek, a család meg a kedvenc cukrászdám, kávézóm. És a komáim.


Kinézek az ablakomon és látom, ahogy a fáradt, vörösben izzó lenyugvó nap lassan, lassan, sugaranként elbújik a fenséges Hargita mögött. A hegy tetején, a horizont szélességében elterülő parázsló vörös, minél feljebb tekintek, egyre csak halványul, aztán egy jól kivehető sávban, hűvös, élénk kékké változik. Alól a sárga, felül a kék, az üde-kék ég-tengerben pedig a karcsún kacérkodó hold társaságában akár egy ékszer felragyog a jól ismert csillag. Gyerekkoromban azt mondták, hogy amikor felbukkan, ideje hazamenni, mert azt jelenti: kész a vacsora. Nagyapám úgy tartotta, hogy naplementekor, ha már az utolsó sugarak is elbújtak a fenyvesek mögött, de a város fölött úszó felhők hasát még sárgára festi a távoli gerincen átugró fénysugár, akkor az azt követő napon biza eső lesz.

13 éves lehettem, amikor egy estén úgy döntöttem, hogy a rozoga kapunak vetve a hátam, lábaimat a kis utca porába nyújtva, a magas fűben üldögélve megkisérelem papírra festeni a látványt. Megbabonázott. Utánozhatatlan volt. Emlékszem, hogy csak kevertem, kevertem a régi fehér-fekete csomagolású "temperát", a kéket, meg a pirosat, de sehogy sem sikerült megközelíteni azt a fényt, amely gyermekként a szemeimben tükröződött, csillogott. Ha behunyom a szemem, ma is teljes pompájában látom. Azt hiszem akkor valahogy beleéghetett az elmémbe, legalábbis ezt gyanítom, mert azóta gyakran eszembe jut a látvány. Mondtam is a feleségemnek huncut vigyorral egy tavaly nyári estén: nézd csak, erről az égboltról mintázták a zászlónkat:


Árnyékba bújt fenyvesek rideg kékjén terül el az aranyló tenger, rajta fekszik egy kék óceán és benne úszik a félhold, meg a vacsoracsillag.


- Apaaa! Gyere vacsoráznii! Alig térek magamhoz elmerengett állapotomból, máris csalogatóan, pajkos játékkal, kacsintva késztet rá ismét - a pillanat, ami e sorok írása közben ismét megérint. Megcsillan a szemében egy ismerős fény, miközben átölelve a térdem a nadrágom szárát cibálja, felnéz rám és megismétli:

- Apaa! Gyereee! Kéész a vacsoraaa!

Asztalhoz ülök, villáért nyúlok. Huncut mosolyal rám tekint:

- Apaaa! Elfelejtettél imádkozniii!

Visszateszem a villát az asztalra. Az édesanyja rám mosolyog, belül nevetünk. Keresztet vetek. Hálát adunk.

Vacsora után párnacsata, bújócska, meg egy kis hullámvasút a térdemen. Anya négykézláb medvét játszik: rajta ülve medvegel a fiam. Kacagástól hangos a szoba, mégis valahogy csendes a családi este: nyugodt most a lélek, csendben játszik, lassan élvezi a játék minden apró rebbenését. Magor, az anyja keblén készül álomországba, Ajsának én olvasom Bogyó és Babóca legújabb kalandját, az este pedig lassan, lassan csendes álomba szenderül.


Förtelmes ricsajjal ront rám a telefonom. Megállíthatatlanul zúg, zörög. Most már egészen bizonyos vagyok, hogy Dante poklának nyolcadik köréből és annak is a kilencedik bugyrából való viszályszító démonok rángatják, miközben az asztalon csattogva egy teljesen életidegen valamit rikácsol a fülembe. Vérlázító. A testem megidézi a védekezés mechanizmusait: füleimre rántom a párnát, védem a fejem, mint akit épp bunkósbottal készülnének fejbevágni.

A hangszálaim, a rekeszizom közreműködésével szarvasbőgéshez hasonló, ám ahhoz messzemenően méltatlan nyögést produkálnak heves tiltakozásul. Indulna a nap. Menjen a szeme világába.

Úgy maradnék még egy kicsit, de rá kell ébrednem, hogy ez nem egy olyan opcionális dolog, mint az általános iskolai mühely óra. Ez olyan, mint a katonaság. Menni kell és kész. Herkulesi elszántsággal összegyűjtöm hát az ébredező erőt magamban és testemet elválasztva az ágy puha melegétől átlököm magam a mindennapok rideg valóságába.

Ezelőtt pár évvel...


Időszámítás: P.e. 5 hét

- Buletinu`! (Fordítás: - Személyit!)

- Bună ziu... (- Jó napo..)

- Buletinu`!! (- Személyit!!) - vág közbe még hangosabban. Mint aki parancsot kapott, előkaptam a buletint és pocakmagasságban benyújtottam a kis fakeretes ablakon.

- Jó öreg szocreál tervező bácsi - gondoltam magamban. Valamire biztosan tervezte azt a kis, ablakhoz méltatlan fával burkolt lyukat, de hogy nem annak, aki előtte kell álljon, az is biztos. Ahhoz ugyanis, hogy az előtte álló emberfia, hagyományos Istenadta testartásban kiegyenesedett gerincel, vízszintes síkba áttekinthessen az ablakon, - ahogy az becsületes ablakéknál természetes volna - csak az általános iskolai térdhajlító gyakorlatok felidézésével, félútig guggoló módon tehette volna meg. Zsebredugott kezeimet beleszámítva, úgy gondoltam jobb a lelkemnek, ha nem nézek ki úgy, mint egy kacsa, ezért áldogálok, amíg lehet úgy, ahogy azt Ádámnak is szánta a fennvaló annakidején. Kihasználtam az időt egy kis gondolkodásra, amíg a bürokrácia szemügyre vette a buletint.

- Jobban belegondolva gerinctelenek módjára, görbe háttal, lehajolva és előre tekintve is boldogulhatnék.. Heuréka! Talán most üzen a tervező..

Az ablakocska túloldalán, ülő pozicióban végezte a feladatát a tisztina. Mivel nem hajlongtam, így nem láttam az arcát a fehérnépnek. Csak a melleit. Feszedező kék ingbe volt csomagolva. Nem is a gomb, hanem az azt tartó, de már határáig feszített cérna igyekezett egybentartani a lötyögnivalót. Azon gondolkoztam, hogy így-e jobb a látvány vagy gerincpróbával.

- Cazier, da? (Fordítás: Fedhetetlenségi bizonyitvány igaz?)

- Da.. (Igen..)

- Angajare? (- Alkalmazáshoz?)

- Nu. Înființare asociație. (Nem. Egyesület alapításhoz.)

- Da` trebuie? (De kell?)

- Trebuie, trebuie... (Kell, kell..)

- Nu trebuie domnule. (Nem kell uram!)

- Cum adică? Cei de la judecătorie mi-au spus că trebuie cazier.. (Hogyhogy? A bíróságon azt mondták, hogy fedhetetlenségi bizonyitvány is kell.)

- Da-da, dar eu nu pot să vă dau cazier fiscal. Mergeți la finanțe! (Igen-igen, de én nem adhatok önnek adóügyi fedhetetlenségi bizonyítványt. Menjen a pénzügyhöz!)

- Dar.. (Dehát...) - folytattam volna, de már a következőt szólította.

- Următoru`! (Következő!) - kiáltotta, miközben enyhén félrelökött az utánam következő. Gondolom neki is sietős volt. Nekem is mondjuk, de mit számít az. Február tizedike volt, pár nap különbséggel P.e. 5 hetet (*pályázat előtt 5 hét- saját időszámítás a történet kedvéért) írt a naptár, és én komoly, felelős, pénzkereső vőlegény módjára épp egy egyesületet próbáltam létrehozni a non-profit terveimhez..

Tudtam, hogy nem kis fába vágom a fejszémet, de eltökélt voltam. Tudtam azt, hogy Romániában egy egyesület létrejöttéig nem kevés intézmény ajtaján kell kopogtatni és nem kevés papírt kell összegyüjteni. Mégis, elhessegtettem az elmémből egyes ismerőseim véleményét, akik óva intettek ettől, mert szerintük csak megnyomorítom magam. Nem érdekelt. Én készen álltam arra, hogy keményen dolgozzak az álmaimért és azért, hogy azokat lehetőleg itthon sikerüljön megtalálnom.

Visszatérve a fedhetetlenségi bizonyítványhoz: tény, hogy mikor a törvényszéken mondták, hogy fedhetetlenségi bizonyítvány (cazier) kell a leadandó aktacsomóba, nem esett le elsőre, hogy milyen típusú is kell belőle, de az is lehet, hogy nem is mondták pontosan, csak azt, hogy cazier kell. Addigi életem folyamán mindaddig csak az egyik kellet, azpedig az igazságügyi fedhetetlenségi bizonyítvány (cazier judiciar), amit általában új munkahelyen való alkalmazáshoz kértem. Ez az a papír ami bizonyítja, hogy nem vagyok büntetett előéletű. Szóval én tudtam, hogy a rendőrségen adják a kis faablaknál, de mint kiderült, egy egyesület alapításához nem erre van szükség. Emlékszem, el is gondolkodtam egy pillanatra, hogy ez hogy is van akkor, de mivel siettem, így nem foglalkoztam a dologgal részletesebben. Elég sok dolgom volt még, közeledett a határidő, így hát igyekeztem amennyire lehet "operatívnak" maradni.

A pályázati kiírás szerint az egyesületeknek március 22-ig kell online leadni a pályázati iratcsomót, addig van a határidő.

Maga a pályázat nem is olyan nagy gond - gondoltam - csak épp az a non-profit egyesület kéne még.. Azt igyekeztem létrehozni. Az interneten azt írták, hogy általában 10-12 munkanapba, legtöbb három hétbe telik a papírtologatás, amíg egy egyesület megalakul. Osztottam, szoroztam, ha még ennél is pesszimistább vagyok legrosszab esetben egy hónap alatt megvagyok. Nem is tűnt olyan rossznak, szóval belevágtam. Ha majd minden megvan, akkor a környezetvédelmi projektet, az általános művelődési vetélkedőt és a népdaléneklősdit is meg tudjuk szervezni. Ha bejön a pályázat, amire elég sok esély van, ezekkel a programokkal le tudom fedni az évet és akkor a rendezvényszervezéssel végre azt csinálom, amit szeretek - sorolgattam az érveket, miközben a pénzügyminisztérium helyileg kirendelt épülete felé közeledtem, hogy beszerezzem a "cazier fiscalt", vagyis az adóügyi fedhetetlenségi bizonyítványt.

Ott már nem volt baj az ablakkal és a nő is kedves volt. Tartozásom nem volt, ezért hamar kiadták a dokumentumot. Aztán kisseb barátságos szóváltás után a hölgy elmagyarázta, hogy ebben az országban egyesület alapításához nekem adóügyi fedhetetlenségi bizonyítvány kell és nem "igazságügyi", mert:

aki egyesületet alapít Romániában, az ha kis tulzással is, de nyugodtan lehet bűnöző, a lényeg, hogy ne tartozzon az államnak - jutottunk erre a következtetésre végül.

Az egyesület alapítás műveleteinek sorában a névválasztás következett. Kellett egy papír arról, hogy a nevet, amit választottunk nem használja már valaki más. Nem tudom miért, de akkor úgy tekintettem erre a feladatra, mint aki épp telefonálós ügyintézés közben keveri meg a cukrot a kávéban. Nem okozhat nagy bonyodalmat. Hamar rájöttem azonban, hogy a még egyszerűnek tűnő feladatok is többrétüek - ezt a cazier után mondjuk sejthettem volna. A névfoglaláshoz először is ki kell fizetni egy erre vonatkozó illetéket a pénzügyön. Ha már ott voltam, gyorsan kifizettem az illetéket, aztán a bíróságról beszerzett és később kitöltött névfoglalási kéréssel mellékeltem az illeték kifizetéséről szóló nyugtát és biztos ami biztos, mindegyikről készítettem még az Indigo fénymásoló üzletben egy-egy másolatot is. Ezt követően pedig mindet egy borítékba helyeztem és a posta felé vettem az irányt, hogy feladjam az iratokat. Igen, mert nem, nem létezik online adatbázis, ahol az egyesületek nevei nyilván lennének tartva és erre a célra felhasználhatóak lennének, ahol egyszerűen csak rákeresel, mint mikor felhasználónevet választasz egy weboldalon, aztán pirossal jelzi a rendszer, hogy foglalt-e a név vagy sem. Nem. Postán kellett küldeni Bukarestbe. Megnyaltam a bélyeget és feltettem a levelet a postán, aztán vártam a választ.

Időközben elmentem a közjegyzőhöz és időpontot kértem. Azt mondta, leghamarabb egy hét múlva tud fogadni. Nem is olyan baj - gondoltam, addig meglesz a névfoglalás is, ejsze. Legalábbis azt írta az interneten, hogy "alig" 1 hét, amíg visszajön a levél és ez annak köszönhető, hogy elég "operatívak" a minisztériumnál.


Időszámítás: P.e. 4 hét

Az optimista várakozásaimmal ellentétben a levél nem jött és most már csak négy hét volt a határidőig. Ott álltam a közjegyzőnél a megbeszélt időpontban és azt egyezkedtük, hogy "a nagyját" elkészítik az alapszabálynak, s majd oda írjuk a nevet, mikor megjön a papír, mert ugye az egyesület nevére azért csak szükség van az alapító okiratokban. Segítőkész volt, azt mondta megoldjuk. Jelentsen az bármit is. Időközben igyekeztem a többi papírt is összeszedni. El kellett készíteni ugyanis még a székhelyre vonatkozó dokumentumokat és bérleti szerződéseket, össze kellet szedni az elhelyezett alaptőkére (patrimoniu) vonatkozó bizonylatot, a kifizetett bélyegilleték nyugtáját és magát a bélyeget. Mindent itt most nem fogok részletezni, a lényeg, hogy lassan ezek is összegyűltek. Már amit lehetett ugye, mert amíg név nem volt, addig a bérleti szerződésben pl. éppen csak az "amúgy mellékes" szerződő fél hiányzott - igen, most ironizáltam, de így volt ez. Volt egy kupac félkész papírom.


Időszámítás: P.e. 3 hét

Mindeközben újabb hét telt el és még mindig vártuk a papírt, közben az óra sajnos nem állt meg, így a határidő is közeledett. Két hét már eltelt, így csak 3 maradt még hátra, ezért arra gondoltam, megpróbálok telefonálni. Kikerestem az illetékes minisztérium számát és tárcsáztam. Több átkapcsolás és "sunați inapoi" ("hívjon vissza") után valahogy célba értem, amikor egy női hang szólt a telefonba. Nem tudom miért, de lelki szemeim előtt a kis fa ablakos cazieres fehérnép jutott eszembe:

- Bună ziua! (Fordítás: Jó napot!)

- Bună ziua! Aș dori să mă interesez legat de cererea de rezervare de denumire pentru Asociația "Nemtudom" (Fordítás: Jó napot! Érdeklődni szeretnék a "nemtudom" egyesület névfoglalási kérésével kapcsolatban) - megjegyzem nem így neveztük el az egyesületet, de a történet kedvéért most jó lesz így is.

- Némtudom. Țineți un pic vă rog. (Némtudom. Tartsa egy keveset kérem) - asztalra tette a telefont, háttérben zaj hallatszot. Kb. 5-10 perc után ismét felvette.

- Am găsit plicul dvs. Problema e că nu ați trimis dovada achitării taxei pentru rezervare denumirii. (Megtaláltam a borítékját. Az a probléma, hogy nem küldte el a névfogalaláshoz szükséges illeték kifizetéséről szóló nyugtát) - mondta.

- Imposibil doamă! (Ez lehetetlen hölgyem!) - válaszoltam kissé emelkedett hangnemben.

- Adicăă.. ați trimis, dar ați trimis o copie. Nouă ne trebuie originalul! (Vagyis hát elküldte, de csak másolatot küldött. Nekünk az eredeti szükséges!) - hirtelen elgondolkodtam. Vajon a másolatok között kimaradt az eredeti példány? Az nem lehet, mert itthon nincs. Ekkor nyugodt hangnemben újra megkérdeztem.

- Sunteți sigur doamnă? Pot să vă rog să mai verificați plicul incă o dată? Pentru că eu sunt convins, că am pus lângă copie și originalul.(Biztos benne hölgyem? Megkérhetem, hogy ellenőrizze le mégegyszer a borítékot? Mert én meg vagyok győződve, hogy a másolat mellé odatettem az eredetit is.)

- Dar nu trebuie copie! (De nem kell másolat!)

- Nu știam! Totuși puteți verifica încă o dată vă rog frumos? (Ezt nem tudtam! Mégis, le tudná ellenőrizni mégegyszer, meg kérem szépen?)

Sóhaj hallatszott.

- Țineți (Tartsa) - válaszolta.

Elkattogott pár perc az órán, aztán kis idő múlva ismét felvette.

- Vaaai domnule, aveți dreptate! Era chiar lângă celălalt.. (Jééé uram igaza van! Pont ott volt a másik mellett..)

Ilyen még nem volt. Egyszerre mérgelődtem fel és sóhajtottam megkönnyebbülve.

- Săptămâna viitoare vă trimitem dovada de disponibilitate a denumirii. (Jövő héten küldjük a bizonylatot a névfoglalásról) - folytatta, azzal lerakta a telefont.

Na! Mondtam volna neki, hogy gyorspostával is küldheti, hogy érjen ide még a héten, kifizetem, csak legyen már itt, hogy tudjak aztán non-profitkodni, de már halott volt a vonal. Szóval még egy hét. Így hát az egy betervezett hétből eddig 3 lett végül. De még jó, hogy nem négy, ugye? Próbáltam vígasztalni magam, de a határidő vészesen közeledett, ha tényleg egy hét múlva megjön a levél, akkor is csak szűk 2 hetem marad a pályázati határidőig.


Időszámítás: P.e. 2 hét.

Hét nap múlva - járjon csodájára a világ - meg is érkezett a névfoglalásos bizonyítvány. Ezzel is megvoltunk. Két komoly feladat volt még hátra: le kellett adni a doszárt az igazságügyön, ők "áldásukat kellett adják rá", majd az "áldásos papírral" el kellet menni a pénzügyhöz, hogy kiadják a cégazonosító kódot és az arról szóló igazolást, "certificatot", ami igazolta, hogy igenis létezik az egyesület és érvényes adószáma van. Időközben, amíg a névfoglalási kérést vártam, már megérdeklődtem: a törvényszéki jóváhagyás egy hetet vesz igénybe, az adószámot pedig 48-órán belül kiadják. A pályázat meg volt írva, minden egyéb dokumentum összeállítva, már csak ezek maradtak. Ha minden tervszerint megy, ezek szerint bő egy héttel a határidő előtt megleszek.

A törtvényszék irányába tartva emlékeszem, már a nyári programok részletei jártak az eszembe. Bizakodó voltam. Leadtam a doszárt és számoltam a napokat.

Időszámítás: P.e. 1 hét.

Túl szép volt, hogy igaz legyen: egy hét múlva március 12-én meg is érkezett az "áldásos" törvényszéki papírt tartalmazó levél a postaládánkba. Egy hét és 1-2 nap volt még hátra és még csak az adószám kellett és büszkén szakíthatom át a célszalagot - gondoltam. Óvatosan kibontottam - nehogy eltépjek valamit - és kézügybe vettem a jelentést, aztán pedig olvasni kezdtem:


(Az alábbiakban a személyes adatok védelme érdekében az írott részben kissé megmásítok, a dokumentumokon pedig satírozok bizonyos adatokat, a lényeget pedig pirossal aláhúzom.)


- Admite cererea formulată de petenta Asociatia Nemtudom prin împuternicit "Kovács Elemér", cu domiciliul în Miercurea-Ciuc, Str. Domb Nr. 3... - egy kis szünet következett. Megfordítottam a borítékot és leellenőriztem, hogy vajon tényleg nekem szánták-e? A cím rendben volt. Domb utca 3-szám. Ezen a címen én lakok, tehát nekem jött e levél.

De.

Ki.

A.

Tököm.

Az a Kovács Elemér?!

Nem hittem a szemeimnek. 1998-óta itt lakom. Nem is tudom, hogy valaha hasonló nevezetű járt-e nálunk egyáltalán. Volt pár kemény házibuli az igaz, amikor fogalmam sem volt, hogy pontosan kik is vannak nálam, na de hogy itt lakjon?!

Jeleznem kellett a hibát a törvényszéken. Fogtam a borítékot és elindultam. Sétálás közben azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy hát végülis ha a procedurán már végigment, akkor nem lehet olyan nagy a baj. Kijavítják, újranyomtatják a papírt s kész. 1-2 nap még belefér, elvégre még van egy hetünk a határidőig. Mindezek ellenére, ahogy egyre közeledtem a törvényszék felé, akaratlanul is, de darabonként omlottak össze azok a gondolatok és elképzelések, amelyek legutóbbi arrajártamkor szőttem. Éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége. Nem lesz itt se népdaléneklősdi, se tutajozás, se általános műveltésgi vetélkedő..

Lényeg, hogy megérkeztem, megmutattam a papírt és elmagyaráztam, hogy nálunk nem lakik Kovács Elemér és különben is én Vizi Balázs vagyok, én vagyok az a bizonyos "petent" (előterjesztő vagy mi..).

Ránézett a nő a papírra, utána rám, aztán megint a papírra és ezt követően jelezte, hogy ez esetben két hét lesz, mert a hivatalos hibát hivatalos módon kell kijavítani és ezt követően újra jóvá kell hagyni.

1+1 az kettő, tehát két hét. Nekem vót egy, szóval ennyi vót, elfogyott, nincs több. Kányec. Nuku pályázat. Így jártam. Amikor kész lesz, már mínusz egy hetet fogunk számolni vagyis P.U. (pályázat után) 1 hetet. A "legjobb", hogy a történet itt még nem ér véget ugye, mert az egyesület alapítását nem lehet csak úgy félbe szakítani. Nem sok motivációm maradt, mert hát nem kis terhet jelentett az a tény, hogy lesz egy egyesület, amelynek én leszek az elnöke és az az egyesület előreláthaóan nem csinál semmit kb. egy évig, de működnie azt azért kell, még ha csak valamilyen hibernációs formában is ugye, mert a semmit is el kell majd könyvelni stb. Egy pozitívabb gondolat erejéig arra gondoltam, hogy talán majd egy következő alkalommal az év folyamán, vagy akár jövőre egy másik pályázattal újra próbálkozom, talán csak kerül valami lehetőség előbb vagy utóbb.

Innen tovább már nem stresszeltem, elengedtem valahogy a történetet. Két hét múlva megjön a kijavított papír, azzal majd elmegyek a pénzügyre, meglesz a certificat, s hátha még március közepén vagy április elején lesz "valami".

A remény hal meg utoljára, nem?

Időszámítás: P.u. 1 hét

Eltelt két hét, március 25-én, kedden megjött a papír. Kibontottam - most már nem épp olyan óvatossággal. Név rendben volt, lakcím rendben volt. Tovább olvastam: van egy olyan rész a dokumentumban, ahol azután, hogy felsorol mindenféle előzetes információt, vonatkozó törvényeket meg mindenféle egyéb jogi bla-blát és persze azt a hibát, amit előzetesen elkövettek vagyis, hogy Vizi Balázs helyett Kovács Elemért írtak, egy ponton a megszokott 12-ről 16-18-as vastag betűméretre vált és kijelenti:

"Din aceste motive în numele legii hotătăște"
(Ezen okokból kifolyólag a törvény nevében hatátoztatik)

Nem, nem elírás. Legalábbis a részemről. Részükről azonban, sajnos igen. A hotărăște-ből ugyanis hotătăște lett. Most már csak az a kérdés, hogy ez mit is jelent az egyesület számára, mert ugye normális esetben határozat születik az egyesület létrejöttéről, ez esetben azonban a törvény nevében csak hatátoztak, aminek a pontos jogi következményeit még tisztázni kéne.


De megmondom az őszintét (Móuni..): engem abszolút nem zavart volna. Én ettől még simán tudok pályázni, s evezni, s népdalt énekelni, s minden. Ennek ellenére visszavittem a papírt, mert vissza kell. Mondtam is nekik, hogy részemről maradhat így is, mert engem aztán igazán nem zavar, de azt mondták, hogy nem-nem, ez nem megengedett. No lám csak, a kis perfekcionisták - gondoltam. Érdekes mód a nő ezúttal kicsit morcosabb volt, aminek valahol örültem, mert ettől úgy éreztem, mintha együttérezne velem. Ja! Nem. Valószínüleg csak azért volt morcos, mert dógot csináltam neki már megint, én gyarló. Újabb két hét következett.


Időszámítás: P.u. 3 hét

Már rutinszerűen vettem ki a borítékot a postaládából. Abszolút nem néztem, hogyan bontom ki, ezért akaratalnul, de kicsit meg is téptem a levél szélét. Őszintén? Nem igazán érdekelt. Ez most már nem lehet olyan rosz - gondoltam. Beleolvastam. A szokásos jogi bla-blát követően oda volt írva, hogy újabb elírás történt azáltal, hogy a hotărăște-ből hotătăște lett és, hogy jelen kiközlésben a törvény nevében kijavítják ezeket a hibákat, ezt követően pedig ismét nagy vastag betűre váltva másodjára is kijelentette:

"Din aceste motive în numele legii hotătăște"
Mint látható volt még más elírás is. A terjedelemmel kapcsolatos megfontolásokból nem részleteztem..

Ez volt az a mondtat, ami miatt én már, talán soha nem fogom úgy igazán komolyan venni és tisztelni a romániai igazságszolgáltatást. Elfogadni elfogadom és elismerem, mert törvénytisztelő vagyok, de semmi többet. Egy centit, egy milit se. Kezicsókolom. Ugyanazt a hibát, amit kijavít, két sorral lennebb ismét elköveti, és mind eközben az egész herce-hurca közben eltelik egy hónap. Eszméletlen. És ez a román igazságszolgáltatás emberek! Nem a negyedikes, éppen írni megtanult Pistike, nem Viorica Dancila, nem. Egy ország legfontosabb pillérének számító intézmény hivatalos közlése.

- Szerencsétlen, idióta, inkompetens, hanyag, analfabéta banda! - szökött ki belőlem, de azt hiszem még egyéb szavakat is használtam, amiket ide most inkább nem írok le. Mérhetetlenül dühös voltam, annyi elég. Arra gondoltam, hogy mennyire igazságtalan az, hogy nekem ebben az országban kell boldogulnom. Emberi sorsok múlnak ezen az intézményrendszeren és arra sem veszi a fáradtságot az ott dolgozó, hogy ránézzen arra, amit produkált. Kár is részletezni, csak magamat mérgezem a dühömmel. Ha már örülni nem fogok egy darabig, legalább megpróbálom nem emészteni magam. Elengedem. Ezt is. Menjen. Engedem hadd menjeeen...


Nem volt mit tenni, ezt is vissza kellett vinni, de előtte készítettem egy másolatot az egészről. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Ha elmesélem valakinek hogyan jártam, még a végén nem hiszik el. Szóval visszavittem. Mikor benyitottam az ajtón a nő felrikkantott:

- Vaai de mine, nu-mi vine să cred! Iarăși dvs?! (Jajj nekem, nem hiszem el! Megint maga?)

Egyedül volt. Ránézett a papírra, aztán rám nézett. Ismét visszanézett a papírra, összeráncolta a homlokát, aztán felemelte a tekintetét, körbe nézet, mint aki készül valamire és miközben visszanézett rám - nem hittem el, amit látok - egyszerűen hosszában eltépte a papírt, majd a darálóba tette.

- Istenem! - kiáltottam fel belül - nekem meg van egy másolatom! De jó, nem csaltak a megérzéseim. Közben beugrott, hogy ha jól emlékszem bűncselekménynek számít a hivatalos okirat megsemmisítése, de feljelentést tenni már nem volt lelki erőm. Nincs erre nekem sem időm, sem kedvem. Az igazságügy már annyi dolgot adott nekem, hetek óta futkorászok oda s vissza, mert meghaladja a képességüket a helyesírás. Nem, nem és nem hagyom, hogy még egyetlen egy dolgot is csináljon akár azáltal, hogy feljelenteti saját magát velem. (Őszintén, így utólag már bánom, hogy nem volt lelki erőm hozzá, hogy pert kezdeményezzek. De gondoljunk bele: menyi esélyem lett volna 24-évesen?)

Szóvál eltépte a dokumentumot. Ezt már ő sem tudta felvállalni, hogy hiba javításának a javítását mégegyszer hivatalosan kijavítsák. Kérdően rátekintettem, hogy akkor most hogyan tovább. Azt mondta:

- Veniți înapoi mâine. ( - Jöjjön vissza holnap!) - mondta. Ledöbbentem. Miért kellett én eddig hetekig várjak? Visszamentem másnap. Ott volt a doksi az asztalon, átnyujtotta. Olvasni kezdtem ott helyben és közben arra lettem figyelmes, hogy a kollégáival együtt hárman, majdhogynem pislogás nélkül meredten bámulnak. Feszült percek teltek el, miközben átforgattam a lapokat, de lássanak csodát, ezúttal rendben találtam mindent. A sóhajtás azonban elmaradt. Nem volt itt semmi megkönnyebbülés, csak keserűség. Elköszöntem. Azt reméltem, hogy soha nem kell idejönnöm mégegyszer. Őszintén mondom, megundorodtam az egésztől. Kiléptem az ajtón, nyikorgott, miközben óvatosan becsuktam, a fejemet lehajtva a földet bámulva lépkedtem kifelé.

Ott láttam fetrengeni a reményt a törvényszék fehér, kommunista fajánc padlóján elvérezve.

13 éves koromban ment el külföldre dolgozni édesapám, habár őt nem valamiféle undor csalta el. Egyszerűen úgy adódott, hogy tetszett, nem tetszett, félre kellett tenni a naplementés mámoros érzéseket, mert menni kellett és nem kis időre. Több, mint 10 év után a testvérem is követte apám példáját, sőt azt lehet mondani meg is tromfolta, ugyanis ő aztán vitt magával feleséget, gyermeket, meg kutyát is, az egész pereputtyot. Habár ezt ő tudhatja a legjobban, ezért én csak sejteni vélem, hogy az az undor, amit anno éreztem én a törvényszéken, vagy ahhoz hasonló, nála is közrejátszhatott, mikor eldöntötte, hogy "kényszer-dezertál". Nekem pedig időközben kifogyott minden érv-golyó a "miért maradj itthon" fegyveremből. Hogyan is mondhatnám tiszta lelkiismerettel bárkinek is, hogy maradjon azokután, amiket jómagam is tapasztaltam? Egyszerűen érzem azt, hogy ez az ország nem értem vagy a családomért akar létezni és teljesen egyéb elvek vezérelik, mint amelyeket én gondolok arról, hogy milyen is kellene legyen a világ. Az igazság az, hogy ha őszintén magamba nézek, rá kell jönnöm, hogy nem találom itt, ebben a rendszerben az álmaim helyét és a jövőm is homályos. Amikor pedig erre gondolok, egyszerűen azt érzem, mintha idegenben, mostohaként egy ismeretlen helyen lennék valahol. Egy pillanat alatt elillan az otthon melege és helyette egy rideg környezet lopakodik körém. Sorolhatnám mi minden nincs rendben ebben az országban, de valószínüleg semmi értelme nem lenne, mert úgyis mindannyian tudjátok. Nekem mégis egy valami hiányzik igazán és talán ennek a hiánynak a tudata dühít a legjobban mind közül. Annak, amit ott láttam meghalni azon a fehér fajáncon.


Aztán kinézek az ablakomon és csak bámulom, ahogy azokban az utánozhatatlan színekben úszik a Hargita ismét. Egyszercsak átölel a feleségem és megcibálja a gyermek a nadrágom szárát. Megcsörren a telefonom is, hív a komám: reggel ő fizeti a kávét és lesz friss kifli is.


Folytatás a következő részben, hamarosan...


685 views0 comments