Menjek, vagy maradjak? (II. rész)

Updated: Jul 13, 2021

.kenkebbezehengel a ekiyge lüvíkgéstéK .ammeliD


Mielőtt még belekezdenék szeretném megjegyezni, hogy aki nem olvasta az első részt, annak mindenképpen jó lenne ha ezt pótolná, ugyanis lesznek dolgok, amelyek nem biztos, hogy értelmezhetőek lesznek az első részben foglaltak ismerete nélkül. Szóval aki lemaradt, annak itt van: Kattints IDE!

Először is elnézést szeretnék kérni tőletek drága olvasóim, hogy ennyire megvárakoztattalak ezel a második résszel. Őszintén mondom nem gondoltam, hogy ilyen sok időbe fog telni. Az a helyzet, hogy mindazt, amit az otthoniak kapcsán leírtam az első részben, már megtörtént, több éves tapasztalatok alapján írtam le, ígyhát valamelyest könnyebb dolgom volt, mint itt, ebben az országban, ahol alig pár hónapja "leledzem" és ahol az ihlet is - gyaníthatóan a távolságok miatt - kissé késve és kimerülten érkezik. Itt egyszerűen nem tudtam csak úgy elsőre kierőltetni magamból azokat a gondolatokat, amelyeket habár már éreztem, még nem tudtam megfogalmazni. Kellett egy kis idő, amíg megtörténik ez meg az ahhoz, hogy valamelyest kikerekedjen a mondanivaló.

Ez a rész valamelyest eltér az előzőtől. Egyszerű hétköznapi tapasztalatokat írok le, néhol összehasonlítva az otthoniakkal.

Azt már mindenki tudja, hogy másabb itt az élet, azonban úgy érzem kevesen beszélnek arról, ami ugyanaz: arra gondolok, amikor megkérdeztem egyszer a már több mint 5 éve Londonban tartózkodó barátomat, hogy:

- Na mikor jössz haza végleg?

- Hú.. Mennék én, honvágyam is van, de mire menjek haza Balázs? - vágott vissza.
- Itt megvan mindenem - mondta.

Annyira ismerős nekem ez, mégha kicsit másképpen is hangzik. Hallottam ezt már azoktól is, akik sohasem mentek ki. Ők azt mondták:

- De hova menjek ki? Mire? Itthon van mindenem..

Ez a két dolog sohasem változik, ezért azt hiszem, itt van valahol a kutya elásva. A "mire menjek ki" vagy a "mire menjek haza" és az "itt megvan mindenem" között valahol. Mert ezt a dolgot ha otthonról, ha idekintről nézem ugyanaz, csupán a felsorakoztatott érvek változnak. Itt az otthon, otthon meg az itteniek azok, ami után éppen vágyakozunk. Ezért is írtam tükörfordításban még a cím alatt ugyanazt, amit az első részben is: "Dilemma, kétségkívül egyike a legnehezebbeknek". Ugyanaz, ha innen, ha onnan nézem.

Ebben a részben az a célom, hogy a dilemma másik, tükörfordított oldalát is bemutassam, szóval irány Franciaország!

 

Ha jobbra nézek, kikandikál a Pantheon kupolája, tőle balra kissé rejtve a Notre Dame székesegyház két ikonikus tornya, ismét balra pedig a tömbház takarásában ott az Eifel torony. Balra lent a távolban, épp csak belenyúl a horizont síkjába, az újonnan épült Igazságügyi Palota grandiózus épülete, előtte kicsivel a Sainte-Clotilde bazilika két tornya ágaskodik, előttem pedigaz ország legmagasabb felhőkarcolója, az 50 emeletes Tour Montparnasse tornyosul. Az alsó emeletekről indulva lassan, szintenként fölfelé kúszik a szemem a toronyház oldalán, mintha csak egy hosszú lábú francia "mademoiselle" lábait pásztáznám, egyre följebb haladok és nem állok meg, mert igazából nem is annyira a városra, hanem a fölötte elterülő égboltra vagyok igazán kíváncsi. Fölérek a legtetejére, egy lélegzetnyi szünetben megpillantom, aztán arra gondolok:

Majdnem.. Azok a hargitai égi színek majdnem ott vannak a párizsi égen is. Épp csak a vacsoracsillag hiányzik a hold mellől, de az még talán megbocsájtható. A próbálkozás mindenképpen értékelendő..

Egyszer csak zörög a telefonom, a komám az. Ezúttal messengeren hív, hogy ne legyen "kosztos a faktura" (feláras a számla):

- Hallom messze mentél. Mesélj, milyen ott a kávé?

- Hát... Ezt se nagyon lehet utánozni... - válaszoltam.

"Az a helyzet, hogy feltett lábbal üldögélek egy Montparnassei teraszon és egy forró kávét kortyolgatok, miközben a város látványán legeltetem a szemeimet.

- Kifli van? - kérdezett vissza gyorsan.

- Csokis. - feleltem.

Hogy hogyan is zajlott a beszélgetés, azt rögvest szívesen folytatnám, de az a helyzet, hogy sok még a mesélnivalóm, szóval erre később még visszetérek.

S akkor üti-e a széle a hosszát odakint?

Ezt is sokan megszokták kérdezni, sőt, a "milyen az élet külföldön" kérdéssorozatok egyik kiemelt területe általában. A kiváncsiság kendőzetlen tárgya szokott lenni általában, hogy mennyit keresel, s amennyit keresel az elég-e, s akkor üti-e a széle a hosszát? Na. Úgyhogy ha már itt vagyok és mindenki enyire érdeklődik akkor kezdem ezzel.

Azt már minden ember tudja, hogy ez a dolog nem olyan itt, mint otthon. Az itteni kereset szemléltetésére a számomra leginkább bevált hasonlat, hogy:

Ha kissebb nagyobb eltérésekkel is, de az itteni fizetés kb. ugyanannyi, mint otthon Csíkországban, csak lej helyett euróban.

Ha netán ennél kevesebb, úgyis minimum hárommal vagy néggyel megszorozhatod a jelenlegi otthoni fizetésed. A családosok sem járnak rosszul, ugyanis a gyerekpénz valahol 300 euró táján kezdődik gyermekenként. Ekkor ismét átfut az agyamon, mennyit spórolhatnánk azon, ha az egész család kint lenne, még ha csak egy kis időre is.

A költségek azonban kicsit másak, talán ez a "másság" a legjobb kifejezés. Van ami sokkal drágább és van, ami hasonló árazású, mint otthon. Nem akarom most itt részletezni, hogy "mi mennyi", inkább csak annyit mondok, hogy másképpen van belőve az egyes tételek, kategóriák árazása. A lényeg, hogy nem igazán kell aggódni affelől, hogy üti-e majd a széle a hosszát, mikor bevásárlóközpontba, plázába megyünk. Valahogy úgy van a termékfelhozatal megoldva, hogy akinek kevés van, az is megtalálja magának azt, ami bőségesen elegendő és finom és az is, akinek éppen pénzfeleslege van. Egy nyári cipő, egy nadrág, egy stílusosabb valami általában probléma nélkül belefér a keretbe anélkül, hogy napokig kellene lesnünk, hogy mikor érkezik a kedvenc turinkba új áru, mert adtunk az ott dolgozó kasszás Erzsinek négy kiló pityókát a múlt héten, hogy aztán reggel, mielőtt még a tömeg betolongana, szedjen össze nekünk egy kilót a jobbacska cuccokból.. Természetesen azért idekint is kell a józan ész, mert ha nem figyelsz, hamar el lehet szórni a pénzt. Egy óvatlan pillanatomban vásároltam már így 18 euróért is egy kiló paradicsomot és egyszer megakadt volt a szemem az alábbi különlegességen is, ami szerintem megér pár sort:

Azt hiszem ilyen székeken ültünk a régi, ős, "non-kubai" Tilosban (Tilos: egy már letűnt, ám egykoron legendás Csíkszeredai szórakozóhely) annó, csak azok feketére voltak festve. De talán még nálunk a padláson is hányódik néhány, sőt úgy rémlik, hogy a tavaly mintha tüzifának vágtam volna össze párat... Itt azonban 20. századi relikvia, ami a bevásárló központ bejáratánál elhelyezett expozició részét képezi. Megköhögtetett, amikor megláttam az árát.

- Dehát még csak nem is eredeti Tilosos szék, könyörgöm! - zaklatott fel belül... Egy olyanért még lehet, hogy megfontolnám a pénzkiadást, de hogy 210 eurót? Hát ez hallatlan, kérem!

Rövidre fogva: sok mindent lehetne itt még mesélni, de a lényeg annyi, hogy a mindennapi megélhetés itt közel sem olyan stersszfaktoros dolog, mind otthon, nem okoz annyi fejfájást.

Istenem! És mennyire más az a mindennapokat végigkísérő érzés, amikor "üti a széle a hosszát"! Amikor tudom, hogy nem ugorhat csak úgy bármelyik pillanatban elő az, hogy kéne valami, de nincs miből.

Szóval reggel felkelek, elmegyek munkába, hónap végén, vagy kéthetente megkapom a fizetésem, kifizetem a számlákat, bevásárolok és még marad egy kicsi, amit félretehetek. Vagy akár vehetek egy 20. századi széket is.

Szóval az anyagiakat azt hiszem kipipálhatjuk.

A rohanó világ

Nagyon úgy tűnik számomra, hogy itt ha "véletlenül" utcára kerül az ember, az nem azért van, mert nincsen elég munkalehetőség vagy mert kicsi a fizu. Igen, itt is akadnak koldusok és hajléktalanok, de szerintem ők sem emiatt alszanak a járdakövön. Hogy mégis miért, azt most inkább hagyjuk.

Ebből a szempontból nyugodtabb vagyok, ezt szeretném aláhúzni és azt is, hogy ez a nyugodtság sok emberen meglátszik. Nem hajtanak.

Rohanó embert szinte egyáltalán nem látok és ha mégis, akkor az többnyire csak a nagyvárosok forgatagában jellemző, de le merem fogadni, ott is inkább a metro, vonat, autóbusz ürügyén rohangálnak, mintsem amiatt, mert holnap már nem fogja futni 20. századi székre.. Az autósok sem hajtanak. Az átlagos közutakon, leszámítva a gyorsforgalmi szakaszokat, valamint az autópályákat, pár éve 80-as szebességkorlátozás van érvényben és úgy tűnik, hogy a kezdeti zsörtölődés ellenére ez ma már senkit sem zavar. Ugyanis ha egy itteni átlagos soför elé bekerül egy kamion, az nyugodtan eregel még 10-20 kilómétert is a nyergesvontató után függetlenül attól, hogy nyílegyenes az út, szaggatott a vonal és kilométerekre előre lehet látni.

- Há` de mé` nem megy már?? - hozott ki eleinte a sodromból. Otthoni ártalom. Egy idő után azonban rám is kezdett átragadni ez a nyugodt stílus és

amikor már teljesen átvettem az itteni rezgéseket rájöttem, hogy nyugodtan vezetni nem is olyan rossz dolog, sőt, mintha nem is veszítettem volna a betervezett időből.

Egy idő után már azon vettem észre magam, hogy arról fantáziálok, hogy mennyivel csökkentené az otthoni közúti balesetek statisztikáját, ha minden romániai sofőrt kiküldenénk egy hónap franciaországi terápiás vezetésre. Egy tény: ez az ország az elsők között van Európában, ami a közlekedésbiztonságot és az infrastruktúra fejlettségét illeti, ez pedig érezhetően megkönnyíti a mindennapokat.

Ahol lakunk

A kis vidéki városokban és településeken nemhogy rohanást, de embert is alig látok egy átlagos hétvégi napon. Én komolyan mondom, nem tudom hol vannak ezek. Szombaton kicsivel délután kilépek az ajtón és sehol senki. Emlékszem, kérdeztem is édesapámat, mikor első héten én is megérkeztem, hogy ugye laknak még itt mások is?

Később tudtam meg, hogy hát "mit ad Isten" itt hétvégén az emberek pihennek!

De teszik ezt néha annyira, hogy lefotóznak és feljelentéssel fenyegetőznek, ha netán vasárnap merészelek füvet nyírni (igaz történet alapján). Csak hétfőn reggel, amikor munkába indultunk bámultam, mint borjú az új kaput, a járda szélén gyülekező majdnem száz fiatal tizenévest, amint az iskolabuszt várták, hogy bevigye őket az innen kb. 5-6 km-re található kissebb város, Château-Gontier-sur-Mayenne egyik iskolájába.

- Hát ezek meg honnan kerültek elő ennyien? - csodálkoztam.

Ahol mi lakunk (Coudray Mayene), úgy kell elképzelni, mint amilyen egy Csíkszeredához közeli kissebb település pld. Csíkszentlélek, csak sokkal rendezettebb, tisztább és szebb. Sajnos ez van, na! Szeretem a szülőföldem és semmi bajom Csíkszentlélekkel, mert Pálfalvát is írhattam volna, de annak ellenére, hogy a székelyföldi települések többnyire az ország rendezettebb települései közé tartoznak, mégsem hasonlíthatóak az itteniekhez.

Ez három teljesen átlagos utcakép egy teljesen átlagos franciaországi, 850 főt számláló csendes kis településről. Miközben ezeket a sorokat írom, megint betolakszik a fejembe a gondolat, és a képzeletemben már a gyermekeimet, Ajsát és Magort látom a kertek alatt játszadozni egy csendes, nyugodt, tiszta, fraciaországi környezetben egy hétvégi napon, ahol nyugodtak az emberek, az anyagiak pedig nem jelentenek gondot. De megfordul hirtelen az eszmbe az is, hogy ha itt laknánk mindannyian, milyen gyorsan és színvonalasan letudhatnánk az éves kirándulásokat. Louvre, Eiffel torony, Champs Eliseé és még sok egyéb, lenne miből választani. Hogy mennyire megérdemelnék..

Az ingázás

Innen, erről a településről járunk munkába, egy ideje Párizsba, ami nagyjából 300 km távolságra található. Munkába 300 km-re? Na de hogy is van ez?


Első ránézésre minden kétséget kizáróan bárki kijelentheti, hogy a palack tulajdonképpen mozdulatlan. Ha alaposabbak vagyunk is csak annyi állapítható meg, hogy apró, jelentéktelen rezgőmozgást végez, amelynek hatására a benne lévő víz enyhén és ártatlanul fodrozódik, de semmiképpen sem lötyög és ez azért már számít. Számít, mert "annak idején" a Sepsiszentgyörgyre tartó CFR-n ülve az első laptopom bánta kishíjján, mikor kb. 50-60 km/órás sebességgel haladva egy málnásfürdői váltónál olyant rántott oldalra az egész átkozott szerelvény, hogy az ablak előtti felnyithatós asztalkán lévő kólás üveget nekivágva az ablaknak, olyan "rendet csinált" a kabinban, hogy kiérdemelte csodálatomat és azt, hogy most ennek okán pár szót szólok róla: ugyanis a fülke ablakáról visszapattanva és a földhöz vágódva, a palackban keletkező nyomás úgy lőtte le a hanyagul megszorított dugót, mintha csak mentos cukorkát dobtak volna bele. Az ekkor keletkező folyékony cukor sugár pedig olyan erővel találta telibe alolról a térdemen éppen felnyitott és működő állapotban lévő laptopot, hogy a készülék aljáról az még vissza spriccelt a kabin oldalának. Nem kell mondanom, hogy a képernyő azonnal feketére váltott. "Szerencsémre" a biztonsági elekronika működött, ezért mint később kiderült "csak" az aksit vágta haza, ami cserélhető volt - hogy meddig kellett vakarjam a ragacsos cuccot a mindenről azt most hagyjuk, elég volt az aksicsere az akkori egyetemista zsebemnek.

Az a helyzet, hogy jelen esetben a lehető legkevésbé sem tartok attól, hogy borulna az üveg, mint látható (Kattints a fenti videóra, játszd le!) ezúttal bátran helyezem a laptopra.

Csak addig az 1 óra és 13 perc erejéig, amíg megtesszük a Laval és Párizs közötti közel 280 km-es távot, néhol tartva akár a 300 km/órás sebességet is.

Emlékszem, gyerekkoromban édesanyám kezdeményezésére én is gyűjteni kezdtem a "Tudás Fája" havonta megjelenő számait és az általam leginkább kedvelt tudomány és technológia rovatban olvastam először az akkor még forradalminak számító TGV francia gyorsvasútról. Hihetetlennek tűnt számomra akkor a 2000-es évek elején, hogy egy vonat ilyen sebességekre képes. El sem tudtam volna képzelni akkor, hogy valaha én is egy ilyenen ülve tartok majd munkába és onnan "haza" főleg nem úgy, hogy közben mindezt ingyen, hiszen a munkáltatóm állja majd az utazás költségeit.

Ha jól emlékszem, nagyjából ugyanezt a távot, ami megfelel egy Csíkszereda-Kolozsvár távolságnak otthon 6-7 óra alatt teszi meg az adófizető polgár, persze ha minden terv szerint megy, mert ugye itt nem számolunk azzal, hogy lerobban a szerelvény, meg ilyenek.. És itt most valahogy óhatatlanul eszembe jut, amikor nagyjából 10 évvel ezelőtt a Csíkszeredából Sepsiszentgyörgyre induló vonat, már a város határában, a Csíkszentkirály közelében lévő kanyarban lerobbant, majd a csicsói csomópontról a "mentésére" indult szerelvény a ködben hátulról belerohant. Segítségképpen. (Amúgy emlékszik még valaki erre? Én tisztán, mert ott ültem akkor a vonaton, de egy cikket sem találtam visszamenőleg arról a balesetről, pedig nagyon akartam egy képet is mellékelni.)

A lényeg, hogy itt hétfőn 7-kor vonatra ültem és kicsivel 8 után már munkában vagyok, nagyjából 300 km távolságra a lakhelyemtől és nem mellesleg kényelmesen utaztam. A vonaton tisztaság és gondozottság vesz körül az ülésektől a WC-ig, annak ellenére, hogy másodosztályon utazom.

Egy jó kis dupla espressot mindig magammal hozok az állomásról és azt kortyolgatom, miközben írok még pár sort ebbe a történetbe. Jajj igen, majd` elfelejtettem: van Wifi is, méghozzá elég gyors. Felettébb bizakodásra okot adó módja ez a hét kezdésének.

A "legendás" Párizs

A Champs-Élyséesén található kávéárak szemléltetésére is a legjobb hasonlat az, amit a legelején is használtam: annyi, mint otthon Csíkban, csak itt a végösszeg euróban értendő. De olyan is van, hogy azt megszorozhatod még 5-el.

A "kávé tejjel" kifejezés pedig a "krémes kávé" avagy "Café crème" formájában értendő, de azt ajánlom ne kockáztass és kérd külön a tejet! Hacsak nem akarsz kávé ízű tejet inni.

Itt valahogy nagy előszeretettel űzik ki a csészéből a lényeget és a megmaradt néhány molekulányi kávéaroma már csak legjobb esetben is az ovodás kori kakaós-tejet fogja eszedbe juttatni. Számomra bizonyosságot nyert, hogy itt ami biztos, az az automatás espresso. Na persze a kalandoroknak mindenképpen megéri a különböző párizsi teraszok kávékülönlegességeit végigínyenckedni, mert van itt azért pár érdekesség, de ha nem akarunk kockáztatni, akkor a jó öreg automatás dupla, vagy "szimpla" espressora mindig számíthatunk. Úgy látszik az mindenhol a régi, bárhova járunk a földkerekségen.

Az úton sietve suhan a maszkos járókelők változatos kavalkádja. Kellett egy kis idő, amíg megszoktam az új arcokat és nem tekergettem a nyakam folyton minden "másképpen kinéző" ember után. Otthon, ehhez képest szinte mindenki ugyanolyan és mivel én ahhoz voltam szokva, így hát váratlanul ért ez a változatos "társaság". A munkám révén azonban elkerülhetetlen volt, hogy ez a kezdeti szokatlanság hétről hétre egyre inkább átlagossá váljon. Tűzvédelmi légző, szellőztető, füstelszívó rendszereket építünk, és ebben a szakmában, mint általában az építkezésben jellemző, hogy a "tipikus" franciák - vélhetően vendégszeretetből - meghagyják a munka örömét a bevándorlókra. Így aztán van itt portugál, pakisztáni, török, új kaledóniai, szír, indiai, kínai, koreai, ugandai, nem utolsó sorban meg székely "es", ugye, meg minden, amit egyszercsak eltud az ember képzelni.


Szóval van itt ebben az európai fővárosban, Párizsban mindenféle ember, meg történik itt mindenféle dolog. Én éppen csak a "tipikus" franciát látom kevésbé.

Azt a piros sapkás, karikásra pedert bajszú fehér embert, hóna alatt a legendás baguette-el, aki fekete-fehér csíkos polóban, utánozhatatlan kifinomultsággal kóstolgatja a 100 éves francia borokat és kipirult arccal, szívére tett kézzel énekeli bele az estébe a La Marseillaiset...

- Halló! Hova gondolsz fiam? Ez már rég nincs! Az is lehet, sose volt - rángat le a földre édesapám. Az a baguettel meg 2 nap után olyan mint a bunkósbot, embert lehet vele ölni! Mit vagy úgy oda? A kollégák meg igenlően bólogatnak. Kénytelen vagyok hinni nekik, több mint 10 éve itt vannak, sőt, van aki már 17 évet is lehúzott itt.

- A franciák, most mindenfélék - magyarázták.

Kissé kiábrándító volt ez a dolog, mert ugye izgatott voltam, amikor megtudtam, hogy Párizsba leszek egy jó ideig. Arra számítottam, hogy még ha csak egy pillanatra is, de megérint majd az a legendás párizsi élmény, azonban úgy adódott, hogy ha ez meg is történt egy szemrebbenés erejéig, az legfeljebb akkor volt, amikor azon a bizonyos montparnassei teraszon kortyolgattam azt a bizonyos kávét.

Amikor ugyanis kilépek a Párizsi utcákra, legyen az bárhol a városban, egy nyüzsgő internacionálé vesz körül. Van itt minden. Nem mondom, hogy az kivetnivaló lenne, mert a változatosságnak is megvan a maga szépsége, de nem lehetne legalább Párizs egy kicsit franciább?

Kezdődik a hét

Ben egyedül ült az ebédlőben egy meszes foltokkal tarkított, repedt, fekete műanyag széken, miközben a térdein könyökölve bámult maga elé rezdületlen arccal a hétfő reggeli munka előtti csöndben a neon égő remegő fényénél. Jóval kezdés előtt megérkezett, így ellenben velem, neki nem kellett szaporára váltani a lépteit, amikor a földszinten kiderült, hogy ismét elromlott a lift, ezért az öltöző tömb hetedik emeletére gyalog kell felmennie a kültéri vaslépcsőn. Időben volt, már munkaruhába öltözve várta türelmesen a 8 órát, hogy feltegye a sisakot és kollégájával ketten besétáljanak az épülő grandiózus hotel betonrengetegébe. Még lihegtem, amikor gyors léptekkel elhaladtam az ebédlő ajtaja előtt, ezért levegő után kapkodva köszönés helyett épp csak intettem neki, de az számára már elegendő volt, hogy visszatekintve rám, őszinte mosolyra váltott arrcal integessen vissza és köszönjön rám hangosan:

- Bonjour hongrois! (Fordítás: Jó reggelt magyar!)

Ben egy magas növésű, kedves Indiai ember. Egyike a több száz, egyéb származású munkásnak, akivel ezen a munkaponton együtt dolgozunk egy ideje. Ben kollégája Amin, jóval alacsonyabb és mivel még kezdő, így Ben segédjeként dolgozik. Neki sokáig nem tudtam a nevét, ezért magamban elneveztem Sanchonak, mivel ketten egymás mellett úgy néznek ki sokszor, mint Don Quijote és Sancho Panza Bollywood gyártotta utánzatai.

Egy ideje egymás mellett dolgozunk és kezdtük elég jól kiegészíteni egymást. Van, hogy nekem van szükségem "erre" és van, hogy nekik meg "arra". Szívesen segítjük egymást ezzel-azzal, amikor csak tehetjük.


A helyi munkavezetőnk Carlos, egy hozzánk hasonló, ám Portugál származású bevándorló, aki egy átszervezés következtében avanzsált részben magasabb munkavezetői beosztásra. Különben egy gyors, olyasfajta izgága természetű ember. Odahaza nálunk az ilyeneket "kis mitugrálsznak" szokták hívni. Carlos rettentő hangosan beszél, sokszor azt hiszem veszekedik valakivel. A kollégák azt mondják "csak beszélget", ezért ne aggódjak, egyszerűen ilyenek a portugálok. Kiabálnak, rángatják s ütik verik egymást hátba, oldalba, csak úgy barátilag...

Ehhez hasonló "portugál baráti gesztusokat" láttam még Csíkszentdomokoson is, csak azok kicsit másképp végződtek...

Mindenesetre valamiért mégis szimpatikusak. Van köztük egy kb. hozzám hasonló magasságú, ám sokkal nagyobb hasú és 50 év körüli férfi, aki sokszor az öltözőben áthaladva baráti ordibálással "köszönve" ijeszt rám.

- Bonjour Hongrie! (Jó napot Magyarország!)

Különben itt az a szokás, hogyha nem tudják a neved, akkor az országod vagy a nemzeted nevén szólítanak. Ez is elég egyedi jelző tud lenni figyelembe véve, hogy hozzávetőlegesen 10-15 különböző nemzetiség is van ezen a párizsi munkaponton. A lényeg, hogy ez a portugál elég vicces egy figura. Mindig vigyorog és jókedve van. Elneveztem Pan-nak (a Stan és Pan után). Pan oyan, aki kijön a konyhából ebéd után és a nagy hasával faltörő kos módjára kezdi lökődni a kollégáit, amíg azok a liftet várják. Baráti viszonzás gyanánt kap egy-egy jókora porfelhőket eregető "suppot" a hátára a szintén portugál kollégáktól, hangosan nevetnek egyet, aztán ők is eltűnnek a betonrengetegbe.


Ahmed, na ő egy érdekes ember. Az öltöző szekrénye közvetlenül az enyém mellett van. Számomra a sok otthoni migráns és terrorpropaganda fogyasztása után értékes tapasztalat volt közvetlen közelből megismerni egy hithű muzulmánt..

Gondolom a fegyelmezettsége részben a hitének betudható. Általában pontosan 8 órakor és lendülettel érkezik a munkába, rajta soha nem láttam nyomát a hétfői melankóliának. Beviharzik az - amúgy rendszeresen takarított, ezért relatíve elég tiszta - öltözőbe, megáll a szekrénye előtt, kivesz onnan egy darab ujságpapírt, lehúzza a cipőjét és a papírra álva egy helyben átöltözik munkaruhába.

A tanítás szerint a test állapota befolyásolja a szellem állapotát - magyarázta egyszer - ezért nem lépik közvetlenül a talajra, mert az "szennyezett".

Ezt a talaj dolgot máskor is következetesen igyekszik betartani: délben általában ebéd után, az öltözőszekrénye előtt egy műanyag szemeteszsákot a földre terítve, cipőjét ismét lehúzva imádkozik. Ilyenkor GPS segítségével nézi ki a pontos irányt, Mekka felé fordul, majd homlokát több rendben is a földhöz - ez esetben a szemeteszacskóhoz - érinti, miközben fel és le hajlong. Így imádkozik, rendszeresen és kihagyás nélkül.

A tisztaság dolgát más területeken is kiemeltnek tekinti, ezért munka után nem sajnálja az időt a mosdóban, sokszor derékik vetkőzve a számára alapvető tisztálkodási módokra fordítani - mondjuk sosem értettem, hogy akkor már egyúttal miért nem használja a tusolót, mert az is van és rendszeresen tisztítják a takarítók.

Ahmednek ez a munka utáni tisztálkodós szokása azonban engem már az elejétől frusztrálni kezdett. Miért? Nem magáért a tisztálkodás tényéért, de most komolyan! Dehogy! Az szükséges és kell is, de azért mindennek van egy határa! Engem az botránkoztatott meg, ahogyan ő ezt a szokást az orr és szájüregjáratok tisztítására is kiterjesztette. A probléma az émelygést keltő "krákogó" hangokkal volt, a kagylóban hagyott "termékről" nem is beszélve. Nálunk otthon ezt a hangot csúnyán "herákolásnak" hívják. Ezért amikor öltözés közben már lassan 4-5 perce ezeket a hangokat hallottam, már a gyomrom is forogni kezdett és éreztem, hogy ki kell mennem az öltözőből, minél messzebb a mosdó "hangjaitól". Én az az ember vagyok, aki mindig is tudta tisztelni a másságot, azonban akárhogyis el akartam tekinteni ettől, egyszerűen idegesített, mikor hallottam. Végül próbáltam egyszerűen túltenni magam ezen a dolgon.

Az igazi felháborodást mégis nem ez váltotta ki belőlem. Ennél sokkal megdöbbentőbb élmény volt az, amikor arra lettem figyelmes, hogy Ahmed, Ali és társaik úgy is boldogan használják a WC-t, akár "nagyobb dolgokra" is, ha éppen nincsen WC papír! Ekkor esett le, mire is használatos az a fél vagy negyed liter víz, ami azokban a megszorongatott műanyagpalackokban van minden egyes WC fülkében az ajtó sarkában kézügybe letéve.

Igen biza! Vízzel oldják meg, mit oda papír? Hogy elkenje? Inkább lemossa a saját kezével. Azt hittem rosszúl leszek, mikor ezután eszembe jutott, hogy pár napja Ahmed a tenyeréből kínált pisztáciával.

Hála a Magasságosnak és szentjeinek, hogy az étrendemet szigorúan betartva nemet tudtam mondani akkor a nassolásra! Hamar utána is kerestem ennek a szokásnak, de az internet népe is igenlően bólogatott, hogy hát ez biza ilyen az arab világban. Nem használnak WC papírt.


Amúgy mindezeket a szokásokat leszámítva Ahmed egy kedves ember, ez már valamelyest levonható következtetés volt gondolom abból, hogy kínálkodott, nameg az is említésre méltó, hogy amikor először mentem az ebédlőbe és éppen szabad helyet kerestem, Ahmed volt az, aki karját emelve kinyújtott újjal mutatta, hol van még üres asztal.

A barátja, Ali mindig is furcsán nézett rám. Köszönéskor ha ökölpacsira nyújtottam a kezem, látszott az arcán, hogy valamiféle kényszerből viszonozta és volt, hogy a fejét is elfordította. Megfigyeltem ebédkor, hogy rendesen figyeli, ki mikor vet keresztet. Többnyire a portugálok, mi magyarok és néhány egyéb európai nemzetiség tettünk így. Ali figyelt, halkan "mordult egyet a bajsza" alatt, aztán tovább mártogatta az ebédjét. Ali sohasem foglalkozott nyíltan senkivel, de éreztem rajta a megvetést. Érdekes, hogy Ahmed nem ilyen volt, pedig ő volt a hithű muzulmán, Alit sohasem láttam imádkozni.


A lényeg, hogy nem akarok én róluk rossz képet festeni. Összességében csak azt tudom mondani, hogy számomra ő is és Ali is teljesen "más" emberek, más szokásokkal és más értékrenddel. A másság a legjobb és a leghelyesebb kifejezés! Valószínüleg én is ugyanilyen furcsa vagyok az ők szemszögükből, amiért akár mezitláb is talajra állok, amiért víz helyett WC papírt használok és amiért más Istenben hiszek, mint ők. A kölcsönös tisztelet, talán közelebb vihetne minket egymáshoz és ezt látszólag Ahmed jobban megértette, mint Ali, mégis nekem úgy tűnik, hogy a helyzet az, hogy sem ők, sem én nem vágyunk arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.

Mert tény, hogy mások vagyunk, de Ahmednek, Alinak és nekem vajon mennyire van szükségünk erre a másságra a közvetlen közelünkben? Bennem ugyanis, komoly feszültséget keltettek az Ahmed furcsa szokásai, Aliról pedig tudom, hogy habár mérsékelt ember lévén fegyelmezetten tűrtőztette magát, mégis zavarta az bennem, hogy én evés előtt nyíltan keresztet vetettem.

Ez nagyon nem olyan, mint otthon..

 

Eljött a munkanap vége, fáradtak voltunk. Késő délután volt és ezúttal a szokásosnál hamarabb a munka végére értünk. Carlos szólt, hogy aznap már nincs sok értelme a következő fázist elkezdeni, de hogy a nagyfőnök ne szóljon semmit, arra kér maradjunk még a rendes munkaidő végéig. Sóhajtottam egyet és a belélegzett fáradt lendülettel elindultam az ebédlő irányába. Amíg elkattog az óra elkortyolgatok egy jó öreg automatás espressot az öltöző ajtaja előtti teraszon. Miközben kifelé lépdeltem arra vigyázva, hogy nehogy kilocsogtassam a kávém, az öltözősor végén Ben megállított:

- Megmaradt délről ez a csokis kifili. Kéred? - kérdezte. Elmosolyodtam, ő hamar viszonozta is a mosolyt, mert látta, hogy valamiféle öröm kúszott az arcomra, de valójában csak én ismertem annak a mosolynak a titkát. Bólintottam és megszorítottam a karját, miközben megköszöntem, majd kifelé indultam, kezemben a kávéval és a csokis kiflivel.

Megálltam kint, háttal az öltözőnek, közelebb húztam egy meszes fekete műanyag széket, leültem és hátradőlve a terasz vasazatára nyújtottam a lábam. Néztem a nyüzsgő várost, kortyolgattam a kávét és haraptam egyet a kifliből. Ott volt a távolban a Notre Dame két tornya, a Pantheon kupolája, csupa szép, lelket gyönyörködtető remekmű és a végeláthatatlan város. Kerestem a szélét, a végét, de nem találtam. Betonépületek szürkeségébe burkolózott a horizont. Hirtelen, még 1900 félelme is eszembe jutott (az alábbi a videón megtekintheted, ha nem érted miről beszélek).

De eszembe jutott a kis vidéki település, a nyugodtság, a számtalan lehetőség és színvonal, amit ez az ország nyújt. Az érzés, hogy van becsülete a munkának: tisztességes munkáért tisztességes fizetés jár és a munkanap végén üti a széle a hosszát.

De mennyire képtelen utánozni azokat a bizonyos hargitai színeket a párizsi ég. Mennyire más az íze ennek a kiflinek és mennyire más itt a kávé. Így üldögéltem a Montparnassei teraszon, amikor a komám hívott.

- Hallom messze mentél...Mesélj, milyen ott a kávé?

- Hát.. Ezt se nagyon lehet utánozni.. - válaszoltam.

"Az a helyzet, hogy feltett lábbal üldögélek egy Montparnassei teraszon és egy forró kávét kortyolgatok, miközben a város látványán legeltetem a szemeimet - folytattam.

- Kifli van? - kérdezett vissza gyorsan.

- Csokis. - feleltem.

- Annyit mind ne feszedezz, mert megirigyellek! - vágott vissza.

Egy lélegzetnyi csend következett. Elgondoltam, hogy most ő vajon mit lát a lelki szemei élőtt. Nagyot sóhajtva annyit válaszoltam:

- Ne irigyelj komám..


Lassan eltelt a maradék munkaidő is, átöltöztünk és viszaindultunk a szállásra, előtte azonban útba ejtettük a legközelebbi bevásárlóközpontot, a "Monoprixt" az esti betevő falatok beszerzésének okán. Amint a sarkon befordultunk, két járőrautóból 3-3 állig felfegyverzett katona ugrott ki és indult el szintén a bevásárlóközpont bejáratának irányába. Alig 4-5 lépést tehettek, amikor hirtelen visszafordultak, mintha már tárgytalan volna, amiért jöttek.

A kép illusztráció

Amint közelebb értünk vettük észre, ahogyan két civil ruhás rendőr már kézben tartva a helyzetet, fegyverrel a kezükben, épp a bejárat mellett, a Monprix üvegfalának arccal felnyomva bilincsel meg két nem "tipikus francia" egyént.

Nekem azonban a mikrozható bolognais makaróni járt az eszembe, szóval nem érdekelt engem ez az egész felhajtás, kiváltképp a múlt heti bombariadónak is betudhatóan (ha lemaradtál, itt elolvashatod a cikket: Kattints IDE ) már úgymond szokva voltam az ilyesmihez, így inkább csak hamar elsurrantam mellettük, mintha mi sem történt volna.


A hotel recepció előtt álltam, épp kikértem volna a kulcsot, amikor lassú, inogó léptekkel, strandpapucsban érkezett a lépcsőn lefelé egy üveg borral a kezében és baguettel a hóna alatt egy fehérbőrű, pirosló arcú, valamilyen focimezt és rövidnadrágot viselő kopasz férfi. Kissé kusza tekintettel mosolygott, nagyot intett a recepciósnak, a recepciós pedig stresszes mosollyal megkérdezte, hogy mégis hova viszi azt a baguettet, miért nem vacsorázik a szobában?

- Je ne veux pas en manger. Pour des raisons de sécurité..

Fordítás: Nem akarok enni, csak biztonsági okokból [van nálam]

Azzal kilépett a hotel ajtaja elé, leült a macskaköves utca járdájára, hosszan nyújtotta a lábait a köveken, a bort és a baguettet maga mellé tette, rágyujtott egy cigarettára és hangos beszélgetésbe kezdett a szomszédos bezárt étterem ajtaja előtt matracon fekvő koldusokkal és egyéb népekkel.

Már a szobámban voltam, amikor még mindig hallottam a hangját az ablakunk alatt. A második emeleten voltunk, az ablakunk pont az utcára nyílt, így minden hallatszott. Miután a vacsorámmal is végeztem már hangosabb volt, mint azelőtt és úgy tűnt, csak most kezd igazán belejönni.

Pontosan akkor zendített rá a La Marseillaise görbített, hamis dallamaira, amikor párnára hajtottam a fejem. Hát mégis léteznek "tipikus franciák", még ha kicsit másabbak is, mint gondoltam.

Nem tudtam aludni. Kinéztem az ablakon, figyeltem ahogy baguettel a kezében hadonászik a koldus barátaival, mintha csak kardozna. Önfeledten, részegen szórakozott a párizsi éjjszakában két tipikus francia: egy koldus, meg egy focihuligán.


Éjjfél körül elcsendesedtek. Bámultam a mennyezetet és közben zakatoltak a gondolataim.

Közel 2500 kilométerre utaztam az otthonomtól, hogy közelebb legyek valamihez, de rá kell ébrednem, hogy ugyanott vagyok, ahol eddig.

Fegyvertelenül állok egy dilemma előtt: maradjak vagy menjek haza?

Tartozom egy vallomással: már meghoztam a döntést. De erről majd a harmadik és egyben utolsó részben! :)

279 views0 comments